|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
Várom a fényt
Sűrűn elalszik mostanában városi, büszke villanyunk; egy pillanat, s a vaksötétben találjuk egyszerre magunk. Cserélik tán a vezetéket, vagy áram nincs, a szén kevés? üldögélek a rossz fotelben, jól esik a semmittevés.
Majd meggyújtok egy csonka gyertyát s fütyülök a napi gondra; unottan nézek az előttem tornyosodó könyv halomra. Mennyi álom és mennyi szép szó igájába font gondolat pattant vissza az emberszívről a gyilkos századok alatt!
Mélázó szemem úgy bámulja a pislogó gyertyalángot, hogy már nem is a mában élek, keresek egy szebb világot. Percek alatt életre kelnek a múltba merült századok; emlékezetem hű rostáján sugárzó fényük átragyog.
Képek villannak a sötétben, szépségük ma is megragad: Ez is én voltam?… Ez is?… Ez is?… Lélek, találd fel itt magad! A porhüvely más, a lényeg egy, az élet örök átmenet: Lüktető áram, istenszikra, te gyújtsd fel hunyó lelkemet!
Szerzetescella szűk magánya, borulj fölém most gazdagon; latin és görög fóliánsok, beszéljetek a polcokon az együtt töltött lázas évek vad szomjáról a Hit után, mikor kinyílt a könyvek titka sok átvirrasztott éjszakán!
Látom, amint kushad a gyertya, de tollam még sercegve fut: Egész világ tárult ki akkor, s milyen magasra vitt az út! Néha ráfújok a körmömre, aszott testem hogy didereg, de lényemet átforrósítja a misztikus lélek-meleg.
Hallom, az óra éjfélt kongat, a folyosókon nesz ered: Éjféli misére csoszognak kopasz fejű, bölcs páterek. Lehajtott fővel zsolozsmáznak, imájuk virággá fakad, gömbölyű kis angyal kezecskék dédelgetik a szavakat.
Fénybe borul a kopott klastrom, falak lövellnek sugarat, amint az ima ékes szárnyon a régiókon áthalad. S valahol benn, a szívek mélyén, trónon ül az Ember Fia; zeng-búg a kórus, szerteárad: Ave, Maria, Maria!
A földet, jaj, még fojtogatja a bűn és mocsokáradat, de a szívekről itt-ott lassan lepattan már a zárt lakat. Szabaddá lesz a lélek újra, nem töri örök gyötrelem: Valaki meghalt a világért s ránk hull az égi kegyelem.
A kép eltűnik, gyertyám lobog, majd kialszik nagy hirtelen; sötétség borul kis szobámra, s nem is tudom, mi van velem. Mohón kapok a képek után, de visszahozni nem lehet, s a mélységes csend vak palástja csaknem egészen eltemet.
Érzem, hogy az egész világra így borul rá a zord sötét, hogy a Gonosz rángatja a Föld verejtékes, bús üstökét. Ülök merengve, tépelődve, várom a fényt, mely Keleten tündöklő, arany glóriával sugározta be életem.
Kordás Ferenc Budapest, 1953. október 22.
|
|
Szentkuthy Miklós 1986 mesteremnek mestere
Foto: Vahl Ottó
|
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |