|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
A terápiás közösség konfliktusai
Bálint Árpád előadása Rekreációs Továbbképzés Balatonaliga, 2004. június 17.
Szeretnék először egy elméleti keretet adni a terápiás közösségről, amelyben a szociális- és szakdolgozók tevékenykednek, akikre az orvosoktól és pszichológusoktól eltérő konfliktus-lehetőségek nehezednek. Azután arról szeretnék beszélni, hogyan gyürkőznek meg azokkal a feladatokkal, amelyeket elvár tőlük a környezetük, elvárnak saját maguktól. Ha valaki egyszer elmegy a kórházba, mindig csomagot szokott készíteni magának. Azon gondolkodik, hogy mit fog tenni az ágyban, a rendelkezésére álló rengeteg időt mivel fogja eltölteni. Aki olyan intézetbe kerül, ahol szocioterápia zajlik, teljesen kiborul, hogy nem használhatja saját holmiját, azt mondják neki, hogy ne az ágyban legyen, hanem menjen dolgozni, ne feküdjön le ebéd után, hanem jöjjön festeni, rajzolni, zenét hallgatni, sportolni. Szembetalálja magát egy olyan miliővel, amelyben nem érzi jól magát, mert nem erre számít, ez egy más világ. Ahhoz, hogy megértsük ezt a világot, abból kell kiindulni, hogy ez a más világ az igazán emberi világ. A hagyományos kórház elidegeníti az embert önmagától, mert az ember nem tétlen, hanem alkotó lény. Mitől fosztja meg a régi kórházi ágy ez embert? Az alkotástól, a munkától, attól a tevékenységtől, amitől megvalósítja önmagát. Két évvel ezelőtt két hétig kórházban voltam, és nem értettem, hogy miért kell állandóan az ágyban feküdni. Aztán kiderült, hogy az időt így strukturálták: várni a főorvost, amíg csak nem jön a vizit. És vártuk, vártuk a főorvost, aki vizit helyett elment haza, neki nem hiányzott a kórházi osztály, a betegek tekintete. Ez a fajta tétlenség ébresztett rá, hogy engem megaláznak ezzel, nem engednek embernek lenni. Megpróbálom elméletileg igazolni, miért emberi a szocioterápia. A személyiségelmélet a rétegelmélet köré alakul. Minden emberben van egy testi rész, erre épül egy lélekrész (érzelmek, gondolatok stb.), valamint egy kapcsolati rendszer. A kapcsolati rendszer szociológiai becsülete az emberi létnek, amely megadja létünk alapját. Nélküle nem jön létre az anyához való kötődésünk, de az anyanyelvünkhöz való viszonyunk is az emberré levésünk feltétele. A szeretethez is egy másik személy kell, aki felé irányul a kiáradásunk. Az igazán humánus nem a szomatogén, hanem a szociogén részünk, mondhatnánk, hogy a kultúránk. Biológia élete van a növénynek és az állatnak is. De az az érzés, hogy szeret, alkot, örül, lelkesedik, csak az emberre jellemző. Amikor valaki szocioterapeutának képződik, vagy lesz, tudatában kell lennie, hogy a másik ember számára nem a szakembert képviseli elsősorban, hanem a humánumot, amiért érdemes embernek lenni. Amikor megbetegszik az ember, nemcsak a teste betegszik, hanem megbetegszik a lelke és a szociológiai mező is, a kapcsolatrendszere. Ha gyógyítani akarom, nem elég a szomatoterápia, a pszichoterápia, hanem szükség van a szocioterápiára is, a kapcsolatrendszer helyreállítására, tehát a teljes ember ellátására. Az az orvoslás, amely csak két komponenst használ a gyógyításban, műhibát követ el. A szakmaiság elve megköveteli, hogy a szocioterápiában is részesüljön a beteg. Az Egyesült Államokban 42.000 gyógyfoglalkoztató alkot egy szövetséget, együtt képviselik érdekeiket, rendszeres folyóiratuk van. Németországban külön van Arbeitstherapie (munkaterápia), és Beschäftigungstherapie (foglalkozásterápia: azok a tevékenységek, amelyek a betegek szabadidejét kötik le művészettel, hobbyval, sporttal). Ahol a kórházban működik Arbeitstherapie, a hozzátartozóknak sokkal nagyobb felvételi díjat kell fizetniük, mint ahol nem zajlik ilyen. Kétségtelen, hogy a munkaterápia az a terület, amely a társadalomhoz köti a beteget. A munkaterápiának óriási jelentősége van akkor, amikor a munkából kieső, betegnek minősített ember újra kezd dolgozni, mert úgy érzi, már nem is olyan nagyon beteg. A munkának nem végzése minősíti az embert betegnek. A munkában való részvétel egyre inkább az egészséges személyiség kibontakozását segíti elő a pszichiátriai osztályokon, az alkoholbetegek intézetében, és a személyiséget súlyosan károsító betegségek esetében. Hihetetlenül nagy fontossága van a munkaterápiának, aki ezt nem tapasztalta, lehet, hogy lebecsüli a munka igazi értékét, lehet, hogy nem tudja, mitől esik el a beteg, milyen sok örömtől, a személyiség gazdagodásától, a képességnövekedéstől, hogyha nem vesz részt a munkaterápiában. Életünk különböző készségeknek és képességeknek a megszerzése: írás, olvasás, számolás, mind készségek. Ezek a készségek egymásra rakódva alkotják tevékenységi lehetőségeinket. Ha készséget szerzünk, egyre több mindenhez értünk, aki a munkaterápiába besorolódik, készségeket szerez meg, vagy állít helyre. Juhász professzornak az Ideggyógyászati Szemlében megjelent tanulmánya szerint a szocioterápia oki terápia, tehát nem tüneteket gyógyít, hanem tüneteket tüntet el, a betegség lényegét gyógyítja. A szocioterápia alkalmazása szinte kötelező az ilyen környezetben. Ahhoz, hogy a gyógyítás egész rendszerében tudjunk gondolkodni, ki kell szakítani belőle magát a kórházat. Minden kórház egy egységes rendszer, a rendszerszemlélet alapján egy önmagát fenntartó egység. Hogyha önmagát tartja fenn ez az egység, akkor életjelenséggel rendelkezik: mozgással, fejlődéssel, konfliktusokkal, és a konfliktusok megoldási lehetőségeivel. Milyen rétegekből áll egy kórház? Létezik egy gyógyító személyzet, értsük bele az orvost, nővért, gyógytornászt, gyógypedagógust, pszichológust, szociális munkást stb. Létezik egy műszaki-gazdasági személyzet: takarítónő, mosodás, diétás nővér, konyhalány, liftkezelő stb. A harmadik réteg, amely az egész lényegét adja, a betegek csoportja. Valahány rétegben konfliktusok és konfliktus-lehetőségek rejlenek önmagukban és egymás közt. A gyógyító személyzet áll a hierarchia legfelső fokán, még a demokratikus társadalomban is. A legalsó réteget alkotja a műszaki-gazdasági személyzet, mert orvos, beteg, gazdasági személyzet a sorrend a köztudatban. A valóságban az utóbbi időben kezd megfordulni a helyzet. A műszaki-gazdasági személyzet van az első helyen: gazdasági vezető, főkönyvelő stb. Ennek alárendelődik a gyógyító személyzet, aki alatt vannak a betegek. A funkcióját tekintve áll elő így ez a kép, mert a műszaki-gazdasági személyzet teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy gyógyíthassanak. A gyógyításhoz pedig kellenek a szakemberek, akiknek, hogy gyógyíthassanak, kellenek a betegek. Hány kórházban érezzük azt, hogy itt minden a betegekért van? Hihetetlen mennyiségű konfliktus generálódik a rendszerben, és a betegek isszák meg a levét. A konfliktushordozó a beteggel közvetlenül foglalkozó személy: nővér, foglalkoztató, szociális munkás. A nővér felel, ha nincs fűtés, ha nem jó a WC, ha nem működik a kilincs stb. A nővérre orrolnak mások vétsége miatt. Neki kell cipelnie naponta ezt a terhet. Ha hiteles akar maradni a betegek előtt, és nincs elég Libero pelenka, akkor nem megy oda a beteghez, hogy tisztába tegye. Számos kényszermechanizmust kell kidolgoznia ahhoz, hogy mentse a becsületét. Az orvosok is ellentétben állnak a műszaki-gazdasági személyzettel, holott az volna a feladatuk, hogy a betegekért dolgozzanak, pl. ha kérnek a gazdasági igazgatótól egy új gépet stb. Franciaországban erre találták ki az intézmény-pszichoterápiát, mert minden intézmény rászorul a gyógyításra, a konfliktusok kezelésére. Ha a konfliktusok elmérgesednek, lehetetlenné válik az együttműködés. Ezért az intézményekben konfliktus-megbeszélő csoportot vagy fórumot tartanak havonként. Miért kell megelőzni a konfliktusokat, miért kell gyógyítani a személyzetet? Amelyik kórház nem tudja megoldani a saját konfliktusait, nem tudja gyógyítani a betegekét sem. Ha nem ismeri fel a saját problémáit, akkor a betegekét sem fogja. Tehát a gyógyító kórháznak, amely igazán méltó arra, hogy gyógyítson, először önmagát kell gyógyítania, önmagát karbantartania. Másrészt az intézménynek önmagában kell olyannak lennie, tehát ahogyan meg van szervezve, hogy az már gyógyítson. Erre nézve utalok a miliőterápia alapelveire, ahol a környezet nem kelt szorongást a betegben, mert megfelelő intim és közösségi terekkel rendelkezik. 120 férőhelyes kórházban a nagycsoport eleve szorongást keltő, mert a beteg elveszettnek érzi magát benne. Az intézményben semelyik tárgy, semelyik személy nem áll gyógyító hatás nélkül. Minden személy és tárgy terápiás együttható (vagy romboló). Ha ez nincs beépítve a hatásrendszerbe, és nem a megfelelő folyamatot viszi tovább, vagy ellenáll, akkor észre sem vesszük, hogy amit lassan felépítettünk, rövid időn belül lerombolódik. Az intézmény-pszichoterápia azt mondja, hogy minden személy terápiás effektusát egy irányba kell állítani. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, állandóan felügyelni kell, hogyan nőnek ezek a hatások. Amikor a portás elküldte a beteget, hogy ne járkáljon a portánál, ne nézegesse, ne várja a rokonát, nem tudjuk megkérni a portást, hogy legyen udvariasabb a beteggel, mert a portások nem vesznek részt a nagycsoporton, ezt észre kell vennünk. Minden intézményen belül a hivatalos struktúra mellett kialakul az egyes rétegekben az un. informális társadalom a személyek kölcsönös szimpátiái mentén. Ez még inkább bonyolítja az intézmény-pszichoterápia helyzetét. Pl. a nagycsoporton, ahol 3-4 alkoholbeteg veszi kezébe az irányítást, nincs más megoldás, mint közülük egyet hazaküldeni a betegek többségének az egészsége érdekében. Mindez belejátszik a terápiás közösség sikerében
|
