Kőbe dermedve illeszkedik a szikra

Harmóniakert

Szövegdoboz: Sárkány

Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva

Kezdőlap

Opus

Szótagtár és Szótár

Szolgáltatás

 

A cikk folytatása >>

Mióta nem dolgozom az intézetben, azóta sok minden eszembe jut, hogyan lehetett volna másképpen építeni a terápiás közösséget. Akkor azt mondtam, terápiás közösség majd lesz itt 150 év múlva. Akkor nem tudtam körülhatárolni pontosan, miért állítom én ezt. Ma viszont már értem, miért mondtam. Terápiás közösségben dolgozni egyfajta aszkézist jelent. Lemondani az egyéni sikerről, az egyéni érdemek elismeréséről, arról a vélekedésről, hogy én meggyógyítottam egy beteget. Annak idején szóvá tettem, hogy bánt engem, ha a főorvos azt mondja: ,,a betegem”. Az ő betege ugyanazzal az erővel nem az én betegem? Ha úgy mondaná, hogy a betegünk, akkor érteném. A terápiás közösséggel baj van, de ennek ellenére mégis csinálni kell. Ezáltal adjuk vissza a betegnek emberi méltóságát, akit nem a gyógyulás tárgyának tekintünk többé, hanem a gyógyulás létrehozójának, megalkotójának, segítőtársának. Hiszünk abban, hogy a beteg képes önmagát gyógyítani, sőt, a terápiás közösség feltételezi, hogy a betegek egymásnak is gyógyító társai. Feltételezem, hogy amit én mondok a másiknak, a viselkedése megváltozik majd tőle, akkor számára gyógyító tényező vagyok. Nekem bárki mondhat rosszat, nem sértődöm meg, a kapcsolat mégis több mint tárgynak tekintés. Akik foglalkoztatják a betegeket, tudják, hogy mennyi minden történik egy beteggel egy nap. A kórházi ágyban milyen volt a széklete, a testhőmérséklete, mit evett. Ámde nem az a fontos elsősorban, hogy mit alkotott a foglalkozásterápián, milyen verset tanult meg, hogyan játszott egy színdarabot, milyen kapcsolata van a nővérekkel, a betegtársaival, hogyan viselkedett a nagycsoporton, mit mondott az önkormányzati ülésen? Ezek mind sokkal fontosabbak, és ezekről semmiféle feljegyzés nem kerül a beteg kórlapjára. Mindig keserűség volt bennem, mikor a nővéri jelentést másolják át a kórlapokra, beírni, hogy 37,2 a hőmérséklete reggel, holott az önképzőkörben elszavalta a Toldi egy egész énekét, szájtátva hallgattuk, vagy aki hosszú hónapok során meg se szólalt a Mondd tovább a mesét… c. foglalkozáson, és egyszer elénekli a Himnuszt, akiről azt hittük, hogy néma. Ezek olyan csodák, amit valóban nem lehet regisztrálni.

 

Arról szeretnék még szólni, hogy milyen feltételeknek kell mindenképpen meglenniük a terápiás közösségben, amelyek lehetővé teszik a kommunikációt, az interakciót és a konfliktusok megoldását? Ennek szervezete a nagycsoport, a személyzeti csoport, és a betegek számára tartott kiscsoportok. Azt tapasztaltuk, hogy azokon az osztályokon, ahol a kiscsoportok nem működtek, a nagycsoport átalakul egyfajta pszichoterápiává. A nagycsoporton nem lehet konfliktusokat megoldani, mert a betegek panaszáradatát hallgatjuk, ugyanis a kiscsoportokon a személyes problémák nincsenek megbeszélve, pl. hogy az édesanyja mit mondott neki. A nagycsoportot tíz egynéhány évig orvosok részvétele nélkül vezettük. Egy bizonyos idő után jöttek orvosok, akik nem végeztek csoportpszichoterápiát, csak pszichiáter képesítésük volt. Amikor ők vezették a nagycsoportot, mindig úgy alakultak a dolgok, hogy a betegeknek gyógyszerfelíratás kényszerük lett, és olyan problémákat vetettek fel, amire az orvosnak kellett válaszolnia. Olyan érzés alakult ki bennünk, hogy a nagycsoportot orvos-beteg beszélgetésre használták fel. A cooterapeutaként sosem tudtam ezt a párbeszédet megszüntetni, ezért az egyik nagycsoport után megkérdeztem az egyik orvostól, hogy miért te válaszolsz a beteg kérdésére, mint ügyeletes kisokos? Miért nem várod meg, míg mások válaszolnak rá? Azt mondja: ,,nekem tették fel a kérdést, illő válaszolni”. Nem volt tudatában annak, hogy a nagycsoport közösségi rendezvény, a személyzetnek úgy kell jelen lennie, hogy mindannyian megéljék, átéljék, hogy most én itt önmagamat képviselem. Nem az osztályt, nővért, személyzetet, hanem csak önmagamat. Ezt a szerepcserét mindenkinek be kell tartania, aki bejön a nagycsoportra. Nem mondhatja például a vezető a betegnek, hogy magával mennyi bajuk van a nővéreknek. A nővérek helyett nem szólalhat fel, akiknek persze a nagycsoporton van helyük. A betegek előtt vállalom, hogy én most itt egy tag vagyok, nem véd meg a fehérköpeny, egyenrangú vagyok a betegekkel. Mi más ez, ha nem aszketikus magatartás. Előbb még irányítom a beteget, ezt a gyógyszert vegye be, a következő pillanatban azonban kritizálhat, ezt nem mindenki vállalja, nem mindenki tudja, hogy így kell viselkednie. Vissza kell fognia magát a csoportvezetőnek, a pszichoterapeutának ahhoz, hogy a csoport jól működjön. A nagycsoport működése akkor eredményes, ha a betegek egymás között érzik magukat, ha nem érzik a felülről jövő ostort, pl. hogyha kimegyünk, meg leszünk fenyítve, vagy hízelegjünk a nővérnek: ,,no, jól beszéltem, nővérke?” A nagycsoport légköre nem az udvariassági formuláktól függ, hanem a szerepcserés váltástól, mennyire tudjuk megvalósítani. Ez egyszerre nem megy, de ha jól csináljuk a nagycsoportot, akkor lesz egy olyan érzésünk, hogy igazán kár lenne kihagyni az életünkből, mi gazdagszunk általa, nem csupán a beteg.

A nagycsoportot jól csinálni akkor lehet, ha a személyzet azonos gondolkodású, persze nem világnézetileg vagy politikai szempontból. Ennek kialakításához szükséges a személyzeti csoport, ahol a résztvevők egybecsiszolódnak. Megbeszélik, hogy a betegen ezt láttuk, mi a véleményük a nagycsoporton való megnyilatkozásáról. Egyáltalán nem a tüneteit, hanem a közösségi magatartását ítéljük meg. Megszokott történni ilyen megbeszélés során, hogy a főorvos azt mondja, látják, kérem, milyen paranoid ez a beteg. Nem arról zajlik a beszélgetés, hogy mit mondott a beteg a nagycsoporton, hanem a paranoiditásról. Ezzel máris kihúzzuk a konfliktus megoldásának lehetőségét, minősítjük a beteget, bélyeget ragasztunk rá. A terápiás közösségben dolgozó ember nem azt nézi, hogy a beteg mit csinál, hanem azt kérdezi, miért csinálja, milyen konfliktus van mögötte, milyen szándék, milyen vágy, milyen indíték. Óriási különbség a hagyományos gyógyászattal szemben, hogy meg akarom érteni a beteget. Gyakori kérdés, hogy kötelező a nagycsoporton részt vennem. Nem kötelező, de ha jó a nagycsoport, akkor miért maradna ki belőle. Nem kötelező gyógyulni, de ha gyógyulni akar, akkor ez egy jó lehetőség, neki ez adott. Nem kötelező részt venni a szocioterápiás regényben, csak jó. Egy szocioterapeuta a közösségi magatartásával, az emberségével óriási mértékben segíti a betegeket. Talán ez a legfontosabb feladata. Nem a beteg defektusa érdeki elsősorban, hanem az épen megmaradt képessége, amit továbbfejleszt. Ez az alapállás egyfajta szembenállásra is kényszeríti az összes többi dolgozóval. Sokat beszélnek manapság a kiégés szindrómáról. Véleményem szerint, aki a másik emberben vagy a betegben meglátja az embert, az soha nem fog kiégni. A kiégés attól van, hogy nem tudok mit kezdeni a másikkal. Telítődöm egy élményanyaggal, amit nem tudok megoldani. De ha mindig friss, új emberrel találkozom, megpróbálom megközelíteni, soha nem tudok megrekedni. Amíg aktív dolgozó voltam az intézetben, azt vettem észre, hogy leszoktam a regényolvasásról. Azt vettem észre, hogy annyi élettörténetet kell nekem feldolgoznom alkoholbetegekről, az elmebetegek életéről a szőlőművelés közben, hogy mire másnap mentem dolgozni, akkorra már tudtam, hogy az illető mivel jön hozzám, számomra jó élmények voltak a betegek. Ahhoz, hogy valaki élménnyé tudjon válni, őszinte érdeklődést kell kiváltania. Azért olvasunk, hogy önmagunk gazdagodjunk, erre szolgálnak a regények, és az élettörténetek is. Ezeket az embereket, mint regényeket olvassuk, annyira regényként, hogy bele is tudjunk avatkozni az életükbe bizonyos területeken. Van-e nagyobb dolog annál, mint egy életet alakítani, más valaki életét? Micsoda megtiszteltetés, rang és felelősség. Csak azzal tesszük ezt meg, akit szeretünk. Erkölcsi megítélés alá sohasem teszem mások magatartását, hanem a megértés oldaláról közelítek feléjük, ami a személyzeti csoporton és a nagycsoporton is az alapállásom. Még a szeretet sem biztos, hogy nevel, a szidás még kevésbé. Mi csak felkínáljuk neki azt a lehetőséget, hogy megváltozzék, lehetőséget adunk, hogy önmagát nevelje. A személyzeti csoport igazi funkciója gyógyítani egymást. Merjük azt mondani a főorvosnak, hogy ettől a gyógyszertől jobban folyik a beteg nyála, ez nem jó, vagy egy utasítást nem hajtottam végre, mert ideges voltam. A nővér közvetít a betegről és önmagáról, e nélkül az orvos félrekezeli a beteget. Ha ezt a kölcsönösséget nem tudja közvetíteni a személyzeti csoport, akkor az nem jó. Az a fontos, hogy el tudjuk fogadni egymást munkatársnak, akihez funkciók kötődnek, nem csupán a hierarchia. A szakma egy bizonyos életkor után csupán arra jó, hogy a személyiséget úgy adagolhassuk a másiknak, ahogy az neki jó. A módszerek, technikák és különböző foglalkozások arra valók, hogy a beteggel személyes kontaktust alakítsunk ki, de a kontaktus minősége a személytől függ, nem a foglalkozástól. Miközben a szakszemélyzet látja el a legnehezebb feladatokat, és ütközőpont a betegek és a műszaki-gazdasági személyzet között, aközben a szakszemélyzet kapja a legkevesebb megbecsülést, törődést az egészségügyi rendszeren belül. Ezért azt hiszem, a változást a nővérektől kezdve kellene előmozdítani.

 

 

Vissza

Egyedi keresés