|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
napút
Csontváry Kosztka Tivadar önéletrajza
Emlékszem jól a kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátul gomboló hózentrágeres nadrágomra, amelyből kifityegett az ingem csóvája. Emlékszem jól arra az időre, amikor még járni nem tudtam, a földön csúsztam s a róka- meg a kutyakölykökkel játszottam. Néhány évvel később a pajtások hosszú sora sompolygott az utcán utánam, Burkus volt a nevem, s a fiúk között, mint bíró szerepeltem. Kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az az óriási nagy üstökös, amely a kisszebeni óratorony fölött képződött. Éjfél felé a világító csóvája végighúzódott az égbolton, és a fényes csillaga házunk fölött ragyogott. Ez a tünemény az álmaimat a soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez rendelte. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam. Ki-kimaradoztam az iskolából, mert a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; a gimnáziumi természetrajzi gyűjteménybe pedig társaimmal mindent szeretettel gyűjtöttünk. A szünidő alatt nem volt más szórakozásunk, mint a selyemtenyésztés, a bagoly idomítása és az esteli összejöveteleken a dalárdai gyakorlás. A szüleim Eperjesen egy csel folytán egy nagykereskedőnél hagytak, három szép lányka volt a háznál, így lettem én kereskedő három és fél évig. Gyorsan megtanultam németül, és a nagy forgalomban pontosan számolni. A munkát bírtam, a szakértelmet egy éven belül annyira elsajátítottam, hogy a főnököt önállóan helyettesítettem. Jól emlékszem arra, hogy a selyem remek színezése rendkívül kellemesen hatott rám. Az áru osztályozásánál a különböző színárnyalatok ismerete előnyöket biztosított a számomra, ezért az üzlet menetére befolyást gyakoroltam. 17 éves korom körül egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs keresnivalóm. Atyám gyógyszertárat vásárolt, és Szabolcs megyébe költözött. Ebben a gyógyszertárban töltöttem a gyakornoki éveimet, ahol a kereskedelmi tapasztalataimat értékesíthettem, és a természettudományomat is, amelyet Kisszebenben szereztem, s ami még ma is él bennem. Egy általános gyógyszerészeti könyvet írtam, s így elmélyültem a gyógyszerek legszélesebb rétegeinek ismereteibe. Iglón gyógyszertár vezetésére vállalkoztam. Ugyanebben az időben Budapesten beiratkoztam az egyetemre, ahol nagy szeretettel foglalkoztam górcsői tanulmányokkal, de behatóan a vegytannal, az ásvány- és földtannal, a krisztallográfiával, a napszín-elemzéssel, továbbá az ismeretlen vegyületek meghatározásával is. Ehhez járult a Margó-féle összehasonlító bonctan, amely Darwin elméletére támaszkodott, s ez engem a világ mindenféle ismeretére buzdított. Nap nap után vártam a tanárral szemben, hogy mikor pattan ki a szikra a világ fejlődéséről, s mert Margó nem pattintotta ki, nekiestem a kutatásnak, elsősorban az egyetemi könyvtárnak. Később beiratkoztam a jogi egyetemre, s a közigazgatást tanulmányoztam. Lehetetlennek tartottam, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról. A sors ezt másképpen oldotta meg számomra. A szegedi árvízkatasztrófa az egyetemi hallgatók élére állított. Az árvíz idején láttam szegényt és gazdagot egy-egy kenyérért küzdeni, fázni-dideregni, mert legtöbbnek a ruhája s mindene odaveszett. Mély gondolatok foglalkoztattak, ugyan mit vétettek ezek az emberek? Mélyebb tapasztalataim nem voltak az emberismeretről, mert hiszen az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Tisza áttörte a gátat, s kizavarta az otthonukból a polgárokat. Kedvetlenül kerültem vissza Budapestre. Meghűltem, ezért a szabad időmet a Kárpátok alján töltöttem. Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme. Itt örült mindennek a lelke, amott könnyezett az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó veszedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet, amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet. Keresem a különös különbözet okát, és kutatom az intelem forrásának titkát. Naponként hajnalban a lángoló Kárpátokat figyelem. Egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekéren akadt meg a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adta a rajzónt, s egy vénypapírra kezdtem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül a hátam mögött sompolygott, s a rajz elkészültével a vállamra ütött: ,,Mit csinál: hisz maga festőnek született!” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen, boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot az oldalzsebbe tettem, s ettől a perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. A principálisom távoztával kiléptem az utcára, s a rajzot elővettem tanulmányozás miatt. Ahogy a rajzban gyönyörködtem, egy háromszögletű kis fekete magot pillantottam meg a bal kezemben, amely a figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben a fejem fölött hátulról hallom: ,,Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaellónál.” A ,,legnagyobb” szó után következő szót nem értettem meg, ezért kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás ezen az egy szón kívül értelmes, magyar nyelven szólt, rendkívül komoly hangsúlyozással, amely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal vagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy. Tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam. A Tisztelt Olvasó nekem fog igazat adni, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot nyilvánosságra nem hoztam, mert a nyilvánosság úgy sem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban. A megüzent teljesítmény nem csak azt kívánja, hogy a világot túlszárnyalja, hanem hogy nagyobb legyen Raffaellónál. Hogy miért kell Raffaellónál nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani. Emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges, de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz, és szimbólumként a pici kis mag, amelyből kifejlődik a fa. Tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme. E rajzon kívül semmi egyéb támaszom nem volt a világraszóló feladattal szemben, így hát ez nekem némi gondot okozott. A principálisom jólelkű, idősebb ember volt, úgy segített, hogy hozott egy csomó Hermes-féle füzetet másolás céljából, amelyeket oly hűen másoltam le, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni. Ezt azonban hamar megelégeltem, s a természetbe vágyódtam. Írtam Kelety Gusztáv felső rajziskolai igazgatónak, s a rajzok alapján kértem a felvételemet az iskolába gyakorlatozónak. A válasz az volt: maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom, s ne kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva. Erre nem estem kétségbe. Azt hiszem, Smilesnél olvastam, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s a nagy időhöz csak pénz, ami nem állt a rendelkezésemre. Annak dacára, hogy nem volt készletem, nem tartott vissza, hogy 56 forinttal Rómába induljak el. A magyar követség útján szabad jegyet kaptam a Vatikánba, széjjeltekinteni a műkincsek birodalmában. A szobroknál kezdtem, ahol keveselltem az életenergiát. Hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam, de mert a természetet nagyon jól ismertem, s az életet tisztán éreztem, a munkákban elsősorban ezt kerestem. Megnéztem a nagy csata falfestményét, és együttvéve a többit mind, de élő természetet nem találtam. Minden festménynél felfedeztem a hibát. Rubens és társai nem tudtak a háttérbe behatolni, mert az isteni támogatásban nem kaptak erre felvilágosítást. A mesterek az isteni természetet nem szolgálták hűségesen, idegen szellemnek voltak a hirdetői, ez pedig nem volt az Igazi Isteni. A sorsommal kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam, hogy miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaellónál. A gondviselő Mesterrel abban állapodtunk meg, hogy húsz esztendő alatt utolérem és megelőzöm az elődeimet. Arra természetesen bohém létemre nem is gondoltam, hogyan fogom én ezt keresztül vinni. Azt hittem, hogy ez csak afféle kaptafa, beállok inasnak, és a majsztertől pedig megtanulom a többit.
|
