|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
Amikor hazakerültem, senkinek sem mondtam, hogy mi járatban voltam Rómában. De kinek is mondhattam volna azt a hihetetlen történetet, amely nem regényt, hanem isteni csodát rejtegetett? Kinek? Mikor a legközelebb állók is bizalmatlanok voltak velem szemben. A titkot tehát magamba zártam, és mosolygós arccal jártam-keltem a nagyvilágban, s mindenkiben csak a modellt láttam. Olyan voltam, mint az a kis mag. Amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképpen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem el? De mikor már a fa a koronával kibontakozik, s ízes gyümölccsel rendelkezik, akad bámulója, vevője és fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is – tessék észrevétlenül kifejlődni! Ne riasszon el senkit sem, hogy min rágódtam, a fő, hogy kibontakoztam, s olyan pillévé váltam, amilyen nem volt, és nem lesz ezen a világon. Olvastam Tisza belügyminiszternek a rendeletét a gyógyszertárak felállításáról és az okleveles gyógyszerészek jogosítványáról. Megtudtam, hogy Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására. Tíz év szorgalmas idő után az összes kiadásokat fedeztem, ház és kert állt a rendelkezésemre, és a gyógyszertár bérlete. A Gácson töltött tíz esztendő a magyar közművelődésre is befolyással volt. S amikor a szűkös jövedelem a napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv keresztülvitelére, és Münchenben a Hollósy-féle festőiskolába léptem be. Nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam. A nyáron már a napszíneket kerestem, és elemeztem oly nagy arányban, hogy az Hollósynak is feltűnt. Hollósy a festőiskoláját később a kezembe adta, és nemcsak szellemben, hanem anyagilag is obmanja lettem az iskolának, amelyet tőlem a legszebb virágzásban vett majd át. Párizsban a Julien Akadémiára iratkoztam be vesztemre, ugyanis az akadémián a nagyarányú rajzolás nem volt megengedve. E kényszer késztetett Párizs elhagyására, s az akadémiákkal való teljes szakításra. Svájc, Itália, Bosznia-Hercegovina megtekintése után a nyarat a Magas-Tátrában töltöttem, gyönyörködtem a nagy Tarpataki-vízesésben, a Lomnici-csúcs és társai büszkeségében. A középormon levő, eleven szikláknak a világítása hatott rám, és a mélységnek a kifejezhetetlen távlata. Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes-mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet-zenéjét. Szicíliába utaztam, s Taorminában állapodtam meg. A taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt, nagyobbat a tátrai vízesésnél. A nagy motívumhoz mégsem nyúlhattam hozzá, mert a monumentális feladatra még gyenge voltam. Arról győződtem meg, hogy egy-két méter hosszúságú festménnyel célt nem érek. A vászon megsemmisítése kapcsán szembekerültem a pozitívummal, s kértem a további felvilágosítást. E szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli utazásra kell indulnom, a háborgó tengeren bolyonganom, és amit még nem láttam, meg kell néznem, és el kell felejtenem mindent, ami befolyásolhatná az emlékezetemet. Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam, Antwerpen, London, Brüsszel, Párizs, Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Córdova, Málaga és aztán Gibraltár volt a végpont a tengerrel. Útban Kairó felé ekkor kerültem a sorssal ismét szembe, s megkérdeztem, vajon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy a rettenetes viharban, itt a tengeren nyomtalanul tűnjek el? Háborgás nélkül lecsillapítottam a szívemet, és a festőszekrényemet magamhoz csatolva elaludtam a kabinban. Föl sem ébredtem, amíg partra nem értünk, ahol megtudtam, hogy a rakományunk dinamit volt. Kairóban a naplemente tanulmányozása közben ráakadtam a sokat keresett napút színeinek világító fokozataira. Később e felfedezésemről a Kultuszminisztériumot és Hollósy festőt táviratilag értesítettem. Amikor az új, felfedezett színekkel a festmény elkészült, Jeruzsálembe rándultam, s ott 67 életnagyságú alakkal megfestettem a vallásdisputát, és az imát a panaszfal körül. S ahogy ezt gyorsan befejeztem, máris útra kelve a Tátrában vagyok, de már nem gondolkozom azon, hogyan festem meg a nagy Tátra látképét a vízeséssel, még csak a rajzpróbára sem került sor, a festményt megalapoztam, és télire a Felkai parkban elraktároztam. Athénben ért utol atyám halálhíre, aki 88 évet élt. Athénben igazi szobrászati munkára akadtam, vagyis igazi emberi érzésre, ahol arról győződtem meg, hogy a szép Galathea nem mese, hanem valóság, a görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, kar és fej nélküli torzók beszédesek lettek, holott a rómaiaknál a híres Mózes még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla! Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye. Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény a közönségre olyan hatással volt, hogy amikor a műterem ajtaját kinyitottam, tombolt meglepetésében. Már itt nagyobb összeggel a festményt meg akarták tartani. Ezzel az eredménnyel búcsúztam el hosszú vajúdás után Taorminától fel a Tátrába, az elraktározott munka folytatására, s ahogy ezzel is készen lettem, észre vettem, hogy e két nagy munkával a világot már meglephetem. Időközben Damaszkuszba kellett utaznom, s amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja: Ön, uram, nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja. Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktóriában álmomból felriasztott egy fény, amely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta aranylehelettel a Héliosz oszlopait, s átkarolta világító színekkel a Bacchus, Antonius és Vesta templomait. Önmagától előállott az 1880.-i kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein-air motívuma. Ez a látvány a természetben 350 méter hosszú volt, s ehhez járult a kőbányában fekvő 21 méteres áldozókő, amely a festményt költőileg kiegészítette. Párizsban a kiállításon a kritika ezt mondta: ez a munka a világot túlszárnyalta. Ez az értelme a parányi kis magnak, amely a kezembe adatott: hogy a világot egy szellemi akaraterő fejleszti és a semmiből életre kelti. Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába töltjük az időt, hiába kenünk föl színeket a vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül a napút-távlat soha.
Mező Tibor
Az átirat Csontváry kiadatlan önéletrajza alapján készült (In Csontváry-emlékkönyv. Válogatás a Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a Csontváry-irodalomból. Válogatta és emlékezéseivel kiegészítette Gerlóczy Gedeon. Corvina Kiadó, 1976. 66-94. oldal.)
|
