Kőbe dermedve illeszkedik a szikra

Harmóniakert

Szövegdoboz: Sárkány

Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva

Kezdőlap

Opus

Szótagtár és Szótár

Szolgáltatás

 

Művészek a Kórház szolgálatában

Mező Tibor biblioterápiája

 

Mindenek előtt szeretném számba venni azokat a motívumokat, amelyek elhivatásom végett a Kórházba tereltek. Igen régről keletkeztek, hiszen a kifejezéssel való küzdelmem a gyerek- és ifjúkoromban kezdődött. Napközis tanárom biztatására tíz évesen próbáltam először egy verset írni, aminek első soráig jutottam. Képzeletemben olyképpen láttam a szülővárosomat, amilyennek az Debrecenből jövet feltűnt a hazalátogató számára. Első tudatos gondolatom volt ez, és csak harminckét éves koromban sikerült a költeményt teljesé formálnom (A szülőváros vonzásában c).

A következő elakadásom 15 évesen a köznyelv elsajátítása közben ért, mert komoly kifejezési problémáim támadtak a középiskolában, ami kiegészült számottevő gátlással, ezt önképzéssel próbáltam feloldani. Ezekben az években történt számomra a kultúra felfedezése, az irodalom, a zene és a színház érdekelt elsősorban. 17 éves koromban egy éjszaka valamely iskolai pályázatra fél tucat, néhány soros verset írtam. A tudatba beáramló létérzések voltak ezek, önkéntelen, gyors, plasztikus képélmények, ma már úgy mondanám, hogy a hétköznapi kommunikációhoz képest ,,más” szavak, miként az a vízcsepp, amely a vödör pereméről visszahull a kútba, egy szükségszerű fölösleges. Elhatároztam, hogy ezeket a szavakat gyűjteni fogom, s mindig beírom egy füzetbe.

Költő akartam lenni, felvértezve azzal a tudással, hogy mi valójában az irodalom. Tanulmányokat kellett folytatnom, ezért beiratkoztam Debrecenben a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra. A fejlődésemet a kiemelkedő személyek iránti vonzalmam lendítette előre általában, ekkor éppen Barta Jánossal óhajtottam kapcsolatba kerülni. Sajnos, ő már nem tanított, sohasem találkoztam vele, csupán az unokájával, aki csoporttársam lett. Julow Viktort is csupán hallomásból ismertem, az első évfolyamon a felesége tanárom volt. Érzelmi támaszom ez időben Kiss Éva Judit középiskolai osztályfőnököm.

A gondolkodásom összezavarodása 1985-ben ért el engemet. A szellemi és a fizikai terhelés együttes hatására a családalapítás közepette vonatkoztatásos tünetekkel, és bizarr viselkedés miatt beutaltak a kórházba. Pszichiátria, elmeosztály, lelki betegség komoly nehézséget adott, nem is beszélve a megőrülés fájdalmairól. A legjelentősebb eredménye ennek az időszaknak mégis az volt, hogy felfedeztem a lelkemet, és mint tárgyat, a vizsgálódásaim középpontjába állítottam.

Az egyetemre két szemeszter kihagyása után visszatértem, rendkívül tömör versformákban gyakoroltam magam a nyelvi kifejezés alapeseteit tanulmányozva. Csupán Kordás Ferenc bólintott rá ezekre a versekre, aki írógépét nekem megengedte használni. Németh Béla latin óráin tanultam meg az irodalom mibenlétét. A latin szövegek valóság által való megtámasztása oly közel hozta a költői jelentést, hogy gyógyító effektusokat tapasztaltam magamon. A kórházzal rendszeresen tartottam a kapcsolatot, gyógyulni azonban a latin órákra jártam. Az itt kifejtendő biblioterápiás munkásságomnak a gyökerei Németh Béla előadásmódjához nyúlnak vissza. Meg kell még említenem Barta János tanítványát, Szuromi Lajos irodalomtörténészt, mentoromat, aki jelentős mértékben járult hozzá gondolkodásom fejlődéséhez az irodalmi életben szerzett tapasztalatai átadása révén.

Három évig pedagógus voltam, pedig soha nem óhajtottam tanár lenni, a szakmát azonban elsajátítottam. Betegségembe való visszaeséseim elzártak a társadalmi szerepléstől, valamint az állásomba és a házasságomba került. A kórházban történt a fordulat velem. Dr. Szatmári Éva adjunktusnő azt javasolta, hogy irodalmi csoportfoglalkozást tartsak a Nappali Kórházban. Erre a célra az irodalom gyógyító célú hatásának sajátos módszerét találtam ki, s vállaltam tíz foglalkozás előzetes vezetését, ami alatt kiderülhet a működőképessége az ötletemnek. A terápia középpontjába az asszociációt állítottam, amit ekkor még analógiának, konszonanciának neveztem. A módszer lényege, hogy egy tetszőleges műalkotásról eszembe jut egy másik, az így szóba hozott két művet egy lapnyi terjedelemben egymás mellé lejegyzem, önálló elolvasás céljából a résztvevők kezébe adom, s kérem őket, hogy asszociáljanak az olvasott művek alapján gondolatokra, érzésekre, amelyek itt és most keletkeztek bennük, valamint hozzanak példát a saját élettapasztalataikból, s mindezt mondják el egy spontán társalgás keretében. Segítségül instrukciókat adtam, és megfigyelési szempontokat javasoltam. Tapasztalataim számomra nem várt eredményeket hoztak:

1. Az irodalom közösségteremtő ereje a mai napig lenyűgöz. Eddig hat pszichiátriai osztályon dolgoztam, valamennyi helyen élénk az érdeklődés, pedig a részvétel önkéntes. Összejövetelünket Olvasókörnek nevezzük.

 2. A mentális zavar leküzdésére az irodalom alkalmas kiegészítő eszköz: látványos a hatása a szkizofrénia, a depresszió, a mánia és az addikt kórképekben.  Pl. egy megnyílni nem tudó, szorongó beteg az olvasmány alapján utat talált az őt foglalkoztató gondok kifejezésére, világtartalmaktól való elzáródásának okára. A műélmény önmagában is, de emellett a foglalkozásoknak napról napra megújított témái, és az ezekre adott reakciók élvezetes kihívást jelentenek a pacienseknek. Az őszinte beszélgetés során a gondolatok korrekciója történik. Kezdettől fogva az a mély meggyőződés vezetett, hogy a szkizofrén betegek kommunikációja csak részben következetlen, alapos odafigyeléssel feltárhatóak a patológiás elemek a szavaikból, s azok kiküszöbölésével helyreállítható a normalitás, ugyanis a műalkotásoknak mintaképző ereje is van.

3. Az érzelmi és gondolati világ kiművelése az irodalom által lehetséges, mert megteremti a lehetőségét beállítódásunk megváltoztatásának. Sokan dicsérik pacienseink közül a szemléletbeli gyarapodást, amit a foglalkozások jelentenek számukra.

4. Az asszociációink segítségével, azok kimondásával, a tudatosodás magasabb fokát, a még éberebb értelmi állapot megteremtését érjük el, amely döntéseink, életvezetésünk keresztútjain a mentális higiénénk megóvása érdekében vannak segítségünkre. Igazán fontos ez a szenvedélybetegeknél, akiknek az alkohollal szemben kell alternatívát találniuk, ami nem lehet más, mint az újonnan kiépített értékrendszerük. Az érzelmek és gondolatok tudatosítása az értéktényezők halványulása ellenében a kritikus helyzetekben döntő fontosságú.

Életem új perspektíváját tehát a gyógyításban találtam meg. Laikus segítőként kezdtem a munkát a kórházban, és Szatmári Éva ösztönzésére hamarosan küldetésemmé vált ezt a tevékenység. Munkahelyem azonban még ezzel nem született, csupán a Soros Alapítvány támogatását élveztem tíz hónapon át. Ezt követően a kórház mégis orvos írnoki munkakörben alkalmazott, rám bízva többek közt a betegkönyvtár ügyvitelét. Itt a betegek között sok-sok órában háborítatlanul saját alkotásokat vitattunk meg, egymásnak életviteli tanácsokat osztogatva. Stetka Éva költőnő utolsó éveit személyes részvétellel szellemi égiszünk alatt töltötte, nekem sikerült mély hallgatását megtörni egy interjúval (A remény végső megtagadása a bűn c.). Itt ért költővé Németi Csaba, akinek Kövek c. munkája a legemlékezetesebb. A debreceni élményeimről a Magyar Írók Nemzetközi Szervezetének Kongresszusán 1997-ben Egerben az irodalmároknak számoltam be (Irodalom az elmekórtanban c.). Ebben a tárgyban megjelent az első újságcikk is tevékenységemről a Szabadhajdú hetilapban. Személyes gyötröttségem volt, hogy a kórházban paciensként és munkatársként egyszerre néhányan nem tudtak elfogadni, így az irányomban megnyilvánult bizalom ingadozott. Azonban a biblioterápiában mélységesen hittem, a jövőmet láttam benne a kétkedések és az elutasítások ellenére is.

Még intenzívebb változást egészségügyi szakképesítésem megszerzésének köszönhettem. Erről írtam egy cikket a Szabadhajdúban (Irodalom a gyógyfoglalkoztatásban c.). Pomázra költöztem, és a Gálfi Béla Kht. Szakkórházban kaptam munkát. Gyógyfoglalkoztatóként négy osztályon vezetek biblioterápiás csoportot. Leglényegesebb szakmai eredményemnek a zenés biblioterápiát tartom, amiről az I. Művészetterápiás Világkongresszuson fogok nyilvánosan beszámolni, amelyben az asszociációs technika a művészeti ágak átjárhatóságával bővült egy verbális és egy non-verbális módszer természetes kombinációja révén. A Gyógyfoglalkoztatók Országos Egyesülete elnökeként rendezvények szervezésével hozzájárulok a kórházakban folyó gyógyító munkához. Hazánkban először az Egyesület rendezte meg az Országos Irodalomterápiás Tábort azoknak, akik érdeklődnek az irodalom gyógyító hatása iránt. Tompa Mária segítségével itt bebizonyítottuk, hogy olyan intellektuális író, mint Szentkuthy Miklós az elmesérültek számára is feldolgozható. Egyéb rendezvényeinkkel is a stigmatizáció ellen küzdünk.

Végezetül szeretném megemlíteni, hogy idővel az irodalomtudomány számára sem lesz mellékes az a műtípus, amit a terápiában írt művek kategóriájába sorolok.

 

Tovább

Vissza

Egyedi keresés