|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
Művészek a Kórház szolgálatában Tárnoky Ferenc művészetterápiája
Tárnoky Ferenc, templomfestő és gyógyfoglalkoztató 1957. február 6-án született Nagykárolyban. Egyéni kiállításai Romániában (1975, 1982, 1984, 1989) és Magyarországon (1990, 1994, 1998), csoportos kiállításai Budapesten (2000) és Budakalászon (2001) voltak. Jelenleg a Gálfi Béla Kht-ban dolgozik Pomázon, mint gyógyfoglalkoztató szakasszisztens.
A családom és a vágyaim szerint római katolikus pap lehettem volna. Erre predesztinált humán érdeklődésem, a gyermekkori meditatív, szemlélődő, mindenre rácsodálkozó természetem. A történelmi körülmények, családom emberi és politikai meghurcolása ezt nem tette lehetővé. Apámat, aki a II. Világháborúban katonatiszt volt, 1956-ban letartóztatták, majd négy és fél évre ítélték. Gyermekkori fejjel is jól látva azt mondtam magamnak, ha nem szólhatok a szószékről, akkor a templom falait festem. Elemi iskolás koromban magántanárhoz, később népiskolába jártam, majd a Szatmárnémetiben működő Zene és Rajzlíceumba iratkoztam, ahol érettségit tettem. Felvételiztem a kolozsvári ,,Ion Andreescu” képzőművészeti fakultás Monumentális Festészet Szakára, ahova ,,hely nélkül” nyertem felvételt. A meglévő helyre a román pályázót részesítették előnybe. Továbbtanulásom érdekében két évet kötelezően kőolajbányászatban dolgoztam, mivel lehetséges volt, hogy egy magyar egyetemista városban ,,nem kívánatos elemnek” minősíthessenek. Egy jó tanácsot követve Bukarestbe utaztam, és a Román Ortodox Pátriárkában működő Templomfestő Iskolába iratkoztam be a Pátriárka engedélyével, az évszázadok során talán az egyetlen magyarként. Nyáron a templomok falának freskóin dolgoztunk, télen szélnek eresztettek, éljünk, ahogy tudunk. Isteni szerencsével ebben az időszakban egy kis magyar falu, Jászó-hodos nyolc elemis iskolájában taníthattam. Talán itt kezdődött el! Nagyon sok magányos öreg élt a faluban, s én huszonévesen hetedikes diákjaimmal segítő csoportokat szerveztem, hogy támogassák őket. Fát vágtunk, takarítottunk, szénát hordtunk, mostunk, főztünk, tettük, amire szükség volt. A falu szeretett engemet, a tanügyi inspektor azonban nem. Azt mondta, hogy sürgősen hagyjam abba ezt a ,,baromságot”, a szocialista állam gondoskodik az öregeiről. Három iskolaéven keresztül kisebb-nagyobb büntetésekkel és sok-sok szeretetet kapva folytattam ezt az első ,,ápolói” tevékenységemet. Nehéz nyarak következtek a templomfestő santiereken, s még nehezebb telek, melyeket jó barátom által átadott autógarázsban húztam ki. Rá kellett volna jönnöm, hogy ekkor érkezett a második hívás, miközben ujjatlan kesztyűben, kabátban egy vaskályha mellett festem első ikonkísérleteimet. Már nem bosszantott a nincstelenség, megszületett bennem a remény, lesz ez jobban is, a művészet gyógyított engem. Tizegynéhány esztendő telt el munkával a falakon, belefért nők, házasság, barátság. Láttam, amint egy falusi ortodox templomban az általam festett krisztusalak előtt egy imádkozó öregasszony sír, azt mondja, hogy ez gyönyörű, és áldást kér a festőre. (Elég nagyképű voltam saját vonásaimat megfesteni a falra.) A csúcson éreztem magam, pedig csak a harmadik figyelmeztetés volt, nem abbahagyni. A művészet vigasztalhat, önmegszólítóan gyógyíthat. Sohasem érdekelt a siker, ezután még kevésbé. A romániai forradalom után 1990. május 1-jén Budapestre érkeztem, édesapám szülővárosába mindössze egy ajánlólevéllel és ezer forinttal a zsebemben. Szentendrén a Luppa sziget mellett a sóderbányáknál kezdtem el dolgozni avarkori temetők feltárásán, amit a Ferenczy Múzeum végzett. Lapátoltam a homokot, rajzoltam, éjszakáimat a Nyugati pályaudvaron töltöttem, mikor érkezett a negyedik tapasztalat. Egy fiatal lány, aki esténként agyagot gyúrt ötletesen, de rosszul, s közben ivott, mint mindahányan, célja nem volt; míg én bemutattam a múzeum egyik munkatársának. Ma már régi kerámiákat restaurál, és újakat készít, tehát a művészet gyógyította, mert valaki a kezébe adta, mint egy ,,gyógyszert”. Megismerkedtem az ásatáson a szomszédvárosban lévő Munkaterápiás Intézet dunaparti osztályának portásával, aki megmutatta nekem, hogy ott hogyan alkotnak a ,,betegek”. Miután más munkát nem találtam, jelentkeztem felvételre. Segédápolóként alkalmaztak, mára gyógyfoglalkoztató szakasszisztens lettem, nemzetközi alkotótáborokat vezettem, és hittel vallom, hogy nincs beteg vagy nem beteg művészet. Jungnak van igaza, aki azt mondja: ,,Mutassatok nekem egy egészséges embert, és én két hét alatt meggyógyítom!” Senkitől sem vehetsz el semmit, ha nem adsz helyette valami mást, szebbet, jobbat, érdekesebbet. Sok embert ismertem, s közülük nagyon kevés az, kinek semmihez sincs tehetsége. Szegény apám jegyezte meg egyik ismerőséről, hogy nagyon tud hallgatni (és meghallgatni). Akkor még nem értettem, hogy mi ebben a nagyszerű. Ma már tudom, hogy az emberi türelem és megértés felsőfoka ez. Én is alkalmazom, amennyire csak a természetem engedi. Éltem utcán és összkomfortban, egyedül és párosan, jártam füstös kocsmákban és minisztériumi követségi fogadásokon, és tapasztaltam, hogy bárhol bárki elkezd valamit rajzolni, köréje gyűlnek az emberek, megszűnik a magányosság, így gyógyít a művészet, alkotót és szemlélődőt egyaránt. Tehát folytatom!
|
