Kőbe dermedve illeszkedik a szikra

Harmóniakert

Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva

Kezdőlap

Opus

Szótagtár és Szótár

Szolgáltatás

Szentkuthy Miklós

 1986

mesteremnek mestere

 

Foto: Vahl Ottó

 

 

Sorstükör

 

Németi Csaba

 

I. rész

 

A belőlem fakadt rózsák illatát

messziről érzem.

Szőlőm nem termett,

üres maradt a présem.

Töredezett, sárgult falevél

kavarog a szélben.

Ez a kezdete az ősznek.

Negyvenkét évet leéltem.

Álmokat, vágyakat kergetve,

vad bozót közt taposva,

nem haladtam sehova.

Csillagot kértem, mutatna irányt.

Nem leltem.

Egy asszonyt szerettem önfeledten.

Jött egy héja, elhagyott.

Napba néztem, vak lettem.

Nem találtam zsombékot,

süllyedtem.

Halni készültem dolgom végezetlen.

Minden fájt.

Édes melódiát zengett

a halál.

Számoltam a napokat tétlenül.

Elnyíltak az ibolyák

észrevétlenül.

Feltéptem a sebeimet,

élveztem, mert vérzett.

Kígyózó acélsíneken a mozdonyt néztem.

Ültem a füstben.

 

Az asszony feketekönyvből olvasott.

Mindent értett.

Istent emlegette – röhögtem,

faképnél hagytam.

Jött utánam,

elmondta Krisztus történetét.

Néztem a szemét.

Meleg volt a belőle áradó

tiszta fény.

Minden megszűnt, amíg beszélt.

Vártam a csodát.

Az idő abroncsa csavarodott rám.

Elhullajtotta szirmait a tulipán.

 

 

II. rész

 

Lábak labirintusában kúszom

az aszfalton.

Betonhajók ringanak fölöttem.

Homályos kirakatokban próbababák

vigyorognak.

Mercédeszek okádják a füstöt,

nyelem.

Könnyezve fuldoklom,

a ruhám kormos.

Lassan vonszolom magam az ajtóig:

a Nyitott Ajtóig.

Megtorpanok. A lábam remeg.

Nyitva van.

Salétromos a levegő, beszívom.

 

Dübörög a villamos, sípol a fülhallgatóm,

lépni kellene.

Bent énekelnek istenes éneket.

Boldogok.

 

Szívem szaporán dobog,

verejtékezem.

Mélyeket lélegzem, lábam megköti

a félelem.

Belépek.

Mosolyognak kedvesen.

Nézem az arcokat, idősek,

de nem öregek.

Örökké akarnak élni.

A gondolat képtelen.

Lassan hátrálnék kifelé,

megdöbbenek.

Asztalhoz hívnak,

kínálnak teát, kenyeret.

Nem értem, mit keresek.

Leülök. Nem nyúlok semmihez.

Barna hajú asszony kérdezget.

Őszes, kék szemű asszony nyújt felém

piros fedelű füzetet.

Nem! Nem írok bele, nem lehet.

A jövő héten jöjjön el –

mondja kedvesen.

Dühösen, de szó nélkül elmentem.

Viszek magammal valamit, amit nem

akartam.

Érthetetlen.

Embererdőn keresztül cipelem magam,

s magamban a kék szemű asszonyt

kinevetem.

Napfény ül a rózsakerteken.

 

 

 

Tovább

Vissza

 

Tartalom

Írd meg véleményed a versről, és küldd el a szerzőnek:

Hozzászólás

Kezdőlap | Opus | Szótagtár és Szótár | Szolgáltatás