|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
Apám
Egyszer úgy szeretnék találkozni véled, apám, te nagybajszú, okos, rideg paraszt, akinek az eszét úgy csodáltam egykor, kisgyermekkoromban, mert hisz mindent tudtál, mit tudni érdemes e renyves föld hátán. Óh, hányszor idézlek komisz óráimban, amikor a bánat körülfoly, mint az ár s nem lelek kiutat botor éjszakámból! Tizenhatos huszár voltál, a javából, a világháború négy veszett évében, vitéz, hős katona, de végig közlegény. Óh, ezer jelenet villódzik most elém nyeszlett gyermekkorom sanyarú ködéből. Látlak, amint jössz az uzsoki csatából, s egy ültőhelyedben mily gyorsan befaltál fél tepsi frissen sült jó disznótepertőt. Szegény anyánk gyöngén átfogja a vállad s kérlelve könyörög: ,,Megárt, hé, meglátod, ne egyél már többet, beteg leszel tőle!” S másnap ágynak estél, s a két hét szabadság vizes borogatás s lázak között telt el. Négy-ötéves gyerek lehettem én akkor, de már kinyílt szemem a sajgó világra. Aztán hazajöttél; betegen is húztad a nehéz vasigát, a paraszti sorsot: szántottál, vetettél, mindig a máséban; más kutyája lettél, cseléd, csősz, napszámos, fuvaros és kupec, mindig a pénz után, hogy a népes család hasa ne korogjon. Már négy gyerek sírt-rítt szelíd anyánk körül. Mindent megpróbáltál, semmise sikerült, mert nem rajtad múlott, hanem a vak sorson, mely ráterpeszkedett az egész országra. Kiutat kerestél a szesz mámorában, s látom, amint kezed anyánkra emeled, megvadult szemedben izzik az indulat, mert anyánk hajnalig virrasztott a padkán. Odajöttél hozzánk, halkan megcsókoltál, még ma is úgy érzem boros bajszod szagát, de lefogtam szemem, jó alvást színlelve. Anyánk lehúzta a csizmádat szipogva, majd kidőlt belőled a bor undok gőze s tócsává szélesült a földes szobában. Bogár két szememmel mindent láttam, s tudtam, nem szeretted a szeszt, mégis muszáj innod, mert a keserűség szétvetné szívedet. Látom, hogy szeretted pipádat és hányszor zohoráltál, hogy a kis Görgey doktor még ezt is eltiltja! – pedig semmi öröm nem volt a számodra ezen a világon. S mikor fogyó tüdőd jó levegőt kívánt, csősznek vállalkoztál a nagy Hortobágyra, a Kis-Vókonyára rozzant cselédházba. Hallom, amint döcög velünk a rossz szekér, pár szál keréknyomon vergődve ki éjjel. Anyánk teát főzött, kolbászt sütött hozzá, s nem tudtad megenni, kifordult a szádból. Hazavittünk újra Balmazújvárosra, a kis parasztházba, a temető mellé. A doktor azt mondta, ne tiltsunk semmitől, s te jóízűen ettél, ittál és pipáztál s egy csészébe köpted hervadó tüdődet. Iskolás voltam már, a Tudomány mellét véresre majszoltam magam is, s nem tudtam, mért vagyunk szegények, nyomorult zsellérek, s mért jut vajas kenyér a gazdag kölyköknek. Csak néztem rémülten, amint elváltoztál, és testamentumot diktáltál le nékem egy szeles április délelőtt a lócán: ,,Fél ház anyátoké, Jóska öcséd pásztor maradjon, amíg él; te csak tanulj tovább, én melletted leszek, s vigyázok rád fentről. Ne higgy az uraknak, ha majd csábítgatnak; maradj hű a földhöz, amelyből vétettél: szárnyas jövő nyílik így majd ki előtted. Nagy korszak virrad rád, ha még egy háború megtöri a tőke munkásgyilkos gőgjét. Nézz szét a világban, nyitott szemmel, bátran, s amit látsz, valld is meg: így érdemes élni! Eltiprott milliók várják a szavadat, ha megérik minden…az idő közel van! Légy erős, mint az érc, kemény, mint az akác, okos, mint a kígyó, szelíd, mint a galamb! Induló legyen a szavad millióknak, s csak addig élj, amíg ezt valóra váltod!” Így búcsúztál tőlem, vagy csak én hallottam foszladozó hangod s révült szempilládon csak én láttam meg az égi lepke szárnyát? Vitték a lelkedet hétfogatos hintón, testedet letettük a hideg föld ölébe… Azóta megpróbált engem is az élet, bejártam a földet, kincses Amerikát, s akkor jöttem haza, mikor minden égett, a falu, az ország, kergült Európa, és az ember szívét vakvéresre marta a bitang gyűlölet, a kainos Sátán. Apám, itt az idő! A testamentumot megleltem magamban, s kusza ákombákom pecsétes sorait bagadozza lelkem. Húsz év telt azóta, érett férfi lettem, s most látlak igazán: hős voltál te, apám. Kiválasztott lélek, kinek dacos szobrát faragom, míg élek, tékozló utódod. Várj még egy kis időt, szegény, szegény apám, hisz vállamra vettem a te kopjafádat, s odasújtok vele, ahova kell, bátran, csak még megbicsaklik néha gyenge vállam. Milyen sokan vagyunk! Nézd, hogy menetelünk, velünk jön a falu és az egész ország! Nem hallod ezt a dalt?… Induló ez, ének! Lábunk alatt messze dobog a lázas föld s fejünk fölött izzik a hajnali csillag!
Kordás Ferenc
Budapest, 1945. december 4.
|
|
Szentkuthy Miklós 1986 mesteremnek mestere
Foto: Vahl Ottó
|
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |