|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
A finnugor név alkonya Dr. Boda László: Az ugorok - részlet Ki adja a nevet? III. A finnugrisztika képviselői a kényszerű párbeszéd elől nem zárkózhatnak el. Hiszen a demokrácia lényegéhez tartozik, vagy tartoznék a dialógus. Ha a magyar nyelv finnugor minősítése és alternatíváinak vitája törvényszéki tárgyalásra kerülne, elkerülhetetlen volna a vád- és védőbeszéd. Napjainkban nálunk még avatott finnugor nyelvészek is védekezni kényszerülnek az egyre nyomasztóbb ellenvéleménnyel szemben. Ők hajlamosak arra, hogy a vitában a tételtévesztés manőverét alkalmazzák. Ilyen elterelő hadmozdulat, amikor a sumér vagy az etruszk eredeztetés nézetét cáfolják. Ez ellen ugyanis hatásosan lehet érvelni. A másik manőver, amikor a tudományosan kimutatott nyelvrokonságra hivatkoznak, holott nem erről van szó, hanem arról, hogy ki adja a közös nevet, és milyen alapon? Ennek ugyanis perdöntő jelentősége van. Az eredetkutatás filozófusa ebben az elképzelt nyelvészeti perben a lényegek lényegére tapint. Lehatol az alapokig, és a fejszét a finnugor nyelvi fa gyökerére irányítja. Mert azt kérdezi: ki adja a nevet? A nevet a finnek adják, mert a finnugor róluk van elnevezve. A második kérdés még kényesebb: milyen alapon adják a közös nevet a finnek, amikor ez egyáltalán nem igazolható? Hiszen így a névadó kerül uralmi pozícióba. Az ő nevével és kiemelt nyelvészeti rangjával rendezik a finnugor konferenciákat, alapítják meg a finnugor tanszékeket és teszik ezzel helyenként már egzisztenciálisan is érdekelté a katedra védelmét, akár a magyar nyelv rovására is. Igen, a magyar nyelv rovására, amely ebben a képletben nem mellérendeltségi, hanem alárendeltségi viszonyba kerül a finnugorral és általa a „finn alapnyelvvel”. Alulkategorizált, mert a finnek adják a közös nevet. De milyen alapon? Induljunk ki abból a visszatérő nyelvtípus-sorozatból, amely a különböző összehasonlítások alapja. Olyan ugor nyelvekről van szó, amelyek kapcsolatban vannak egymással, de még nincs jelezve a közös elnevezés. 1. Kinyitom László Gyula Múltunkról utódainknak c. művének első kötetét. Ennek 202. oldalán találom Kangasmaa-Minn nyelvi táblázatát: Finn, Lapp, Mordvin, Cseremisz, Votják, Zürjén, Vogul, Osztják, Magyar Ezek rokon nyelvek. Kérdés: közülük melyik adhatja az összefoglaló közös nevet? Nyilván csak a legtekintélyesebb nyelvek jöhetnek számításba, amelyek nagyságrendben fölülmúlják a többit. Csak két ilyen nyelv van: nyugaton a FINN lett azzá, keleten a MAGYAR volt az. A névadás ezzel leegyszerűsödik. A kérdés ez: a magyar ugor, vagy a finnugor legyen a vezető nyelv? Ha ez a kettő nem tud megegyezni a névadásban, akkor számításba jöhetne egy igazolható közös név. Ez az „ugor”. Esetleg az „uráli” lehetne még. Hajdú Péter részéről erre megvolt a kezdeményezés, Pusztay János részéről pedig megvan a folytatás, aki a három ugor nyelvi tömbbel már a mellérendeltségi viszonyt is fölvázolta. 2. Marad tehát kiemelkedő ugor nyelvnek a finn és a magyar. Akkor kettőjük közül melyik adja az összefoglaló nevet az ugor nyelveknek? A nagyobb és tekintélyesebb? Ez a magyar volna. Nagyobb a számában, sokkal erősebb a történelmi jelenlétben. Jóval korábban lett önálló, mint a finnek. Ma már bizonyíthatjuk, hogy időben is régibb a finn nyelvnél. Elsőbbséget élvezne azzal is, hogy nem nyelvcserével keletkezett, szemben a finnel. Hát akkor? És most jön a deprimáló válasz: a közös nevet az adja, amelyik úgy emelheti erre a rangra a maga nyelvét, hogy a vetélytársa ebbe beleegyezik, sőt még támogatja is. A fájó tény tehát az, hogy a hivatalosan támogatott magyar nyelvészek egy jó része ebbe belement. Elfogadta. Ezért lett a jelzett népek közös neve a finnugor. Sőt külön megalázó következménye lett ennek, hogy bár papíron a finn nyelv is beletartozik a közös finnugorba, a finnek nem mondják, hogy ők „finnugor finnek”, a hazai finnugor nyelvészek viszont azt mondják, hogy a magyarok „finnugor magyarok”, a magyar nyelv pedig nem magyar, hanem „finnugor magyar”. Mindez odáig fajult, hogy Hajdú Péter finnugor katedrát volt kénytelen alapítani Szegeden, hogy a szamojédet taníthassa, holott az a finnugor nyelvészek szerint is más kategóriába tartozik. A következmény pedig ismert: a magyar nyelv a „finnugor alapnyelv” törzsének egyik mellékágává degradálódott, sőt kétszeresen is alulkategorizált lett. Ez pedig a filozófia szaknyelvén szólva: nem verifikálható, vagyis nem igazolható kellőképpen. Ma már semmiképpen nem. 3. Ki adja a nevet? A kérdés visszatér és fölidézi, milyen szenvedélyes viták voltak idők során egyes családokban, hogy ki adja a nevet és milyen nevet adjon a gyermeknek. Bibliai rangja van Keresztelő János névadásának, és a vele kapcsolatos vitának. De a magyar őstörténet is fölveti a kérdést, amellyel egyebek között László Gyula foglalkozott. Múltunkra visszatekintve is fölvethető, hogy kik adták a nevet, főleg az uralkodók és a vezetők udvarában. Egyes magyar nyelvészek és őstörténeti kutatók mintha nem volnának tisztában annak súlyával, hogy ki adja az összefoglaló nevet az ugor népeknek, és hogy ennek milyen következményei lesznek. Most Kalevi Wiik könyve mutatja meg, hová vezetett mindez, amikor az ő szemléletében a múlt egész Észak-Eurázsiája középtől fölfelé finnugorrá válik, a brit szigetektől Nyugat-Szibériáig és a Szajánig. Az ősmagyarok pedig ebben a képben – nyelvükkel egyetemben – az ugor népek egy „csoportjává” zsugorodnak. Ezzel alulkategorizáltak lettünk. 4. Hogy ki adja a nevet, amivel a névadó vezető pozícióba kerül, annak igazi megértéséhez és jelentőségéhez a globalizált világból Angliát és az Egyesült Államokat lehetne megidézni, mert ott kérlelhetetlenül világossá válik, miről is van szó. Egy cég vagy egy testület elnevezése olykor nagyon komoly vitákat kelt. S ha Mr. Miller és Mr. Smith közös céget alapít, akkor nemcsak azt kötik ki, hogy mindkettő neve szerepeljen a cég névadásában, hanem az is vita tárgya lehet, hogy melyik neve szerepeljen elsőnek (vö. Miller & Smith). S ha ezt ma kellene eldönteni egy magyarokból, finnekből és uráliakból álló bizottságnak, akkor jelen ismereteink szerint a magyar képviselet semmiképpen nem egyezhetne bele abba, hogy a közös elnevezés a „finnugor” legyen s általa a finn nyelv. Mert a kimutatott nyelvi párhuzamok a finnugor pajzsra emelésére nem adnak felhatalmazást. Az említett példánál maradva: mit szólna Mr. Miller, ha a közös vállalkozásban a fiatalabb és kevésbé tehetős társa azt kívánná, hogy a közös cég az ő nevét vegye fel, a Miller név pedig legfeljebb az alapító okiratban szerepeljen? Milyen jogon kapná ezt a nevet a közös vállalkozás: Smith Corporation? Mert a magyar nyelv esetében valami ilyesmi történt. És a mi nyelvészeink egy jó része ebbe belement. Mellesleg a jelenben a Npower nevű angol cég 21 millió fontot fizetett, hogy a másod-, harmad- és negyedosztályú labdarúgó csaptok névadója lehessen. Ma már perfekt beszélünk arról, mit jelent egy név reklámértéke: „A jó névválasztás meghatározza az életedet, hiszen ügyfeleid/vásárlóid a neved alapján fognak benyomást szerezni rólad. Sőt a név dönti el azt is, hogy tudomást vesznek-e rólad.” A közös „finnugor” elnevezés reklámértéke fölmérhetetlen finn barátaink számára. Miért nem vesszük ezt végre észre mi, magyarok, amikor a magyar ugor helyett mi is és ma is rendületlenül a „finnugort” reklámozzuk? 5. Nyelvészeink többsége nemcsak belenyugodott abba, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvek egyik alsó fiókjába kerüljön, hanem még támogatta is azt. A több mint egy évszázados egyezmény pedig kitermelte a finnugor katedrákat, a finnugor konferenciákat, a finnek tudatosan és eredményesen kialakított, finnugorra szakosodott nyelvész-generációit, ami oda vezetett, hogy a jelenben Kalewi Wiik révén a finnugor név palástjában a finn nyelv már nyelvészeti nagyhatalom kíván lenni Eurázsiában. Ezt nevezhetjük filozófiailag „pánfinnugo-rizmusnak”. A pán a görögben a „mindent” jelenti. Ma is beszélünk pánamerikai játékokról. A 20. század elejéről ismertek a pánszláv mozgalmak, a filozófiában pedig a panteizmus. S mindez egy érthetetlen, logikailag abszurdnak minősülő következtetés eredménye, amely a kétségtelenül meglévő és kimutatható nyelvrokonságból finnugor nyelvi leszármazottá alázta a magyar nyelvet. S nem akárhogyan: a finnugor nyelvi palota alagsorába süllyesztve vagy egyik melléképületévé degradálva. Hiszen a képletben fölöttünk van még a finn-permi alapnyelv is, amelyből az ugor olykor el is marad. Minden ugornak minősített uráli nép megkapja a „finn” minősítést, akár akarja, akár nem. Előfordul, hogy egyes nyelvészek nemes egyszerűséggel már csak volgai vagy uráli „finnségről” beszélnek. S a magyar nyelvet fenntartások nélkül finnugornak minősítik. A finn ugor név a bécsi szelethez hasonlítható. Az ugor megfelel a szeletnek, a finn a bécsinek. Az uráli „finnség” elnevezés olyan, mintha valaki a boltban „bécsiséget” kérne. Gondolom, furcsán néznének rá. A finnugor nyelvészet hatására keletkezett aztán olyan elképesztő nézet a múlt század elején, hogy a magyarok a finnektől származnak, ami az abszurditás szuperlatívusza. 6. Ez az egyoldalú névadás némileg hasonlít az Inn és a Duna ügyéhez is, ami már ott jártamkor szöget ütött a fejembe. Ha az Inn és a Duna találkozik egymással, és hozzávetőlegesen azonos nagyságrenddel, akkor mért a Duna folyik tovább, miért nem az Inn? Vagy legalább szintézisként: az „Indun”? Ez a találkozás ugyanis az Inn számára azt jelenti, hogy a továbbiakban ő elmarad, mert a Duna mellékfolyójává degradálódott. Itt azonban még ennél is különösebb dolog fordult elő. A történelmi jelenlétek súlyát fölmérve ugyanis inkább a Duna és a Dráva találkozása juthat eszünkbe. Mert olyasmi történt, hogy a Duna és a Dráva találkozását követően, meghökkentő módon a Dunát már Drávának neveznék el, minthogy hivatalosan a Dráva kapná meg a névadás jogát, nem a Duna. Így a Dráva folynék bele a Fekete tengerbe. 7. Refrénszerűen el kell tehát mondani, hogy nem a nyelvi párhuzamokkal van a baj. Azokat el kell fogadnunk, hiszen az nem jelenti a magyar nyelv alárendeltségi státuszát. A baj az összefoglaló minősítéssel van, a finnugorosított nyelvi kategóriákkal, amelyben a „finnugor alapnyelvvel” a finn nyelv kerül erősen kiemelt pozícióba, a magyar rovására. S az előbbi hasonlathoz csatlakozva megkérdezhetjük: miért mondott le nagyobb tekintélye ellenére is Mr. Miller arról, hogy a névadásban megkapja azt, ami megilleti: minimum a mellérendeltség relációját az alárendeltségi viszony helyett, vagyis a „finnugor magyar” helyett a „magyar ugort”? Ebben ugyanis az „ugor” az, ami közös, nem a „finn”. S ha Mr. Smith indokolatlanul sajátította ki Mr. Miller jogát, akkor be kell perelni. Legyen ügyvédje a perben mindkét álláspontnak. Legyenek megfelelő tanúk és pártatlan esküdtek. S ha az első tárgyalást nálunk a „finnugor-török” háborúban egykoron a finnugor nyelvészek nyerték meg a turkológus nyelvészekkel szemben, akkor jöjjön a föllebbezés. Ennek során kiderülne, hogy bármelyik nyeri meg a pert, a magyar nyelv lesz a vesztes. Mert mi nem voltunk sem finnugorok, sem törökök, hanem magyarok, ill. a nyelvünkkel: magyar ugorok, akkor is, ha nyelvünk anyaga és struktúrája mindkét oldalról bizonyítottan gazdagodott. A finnugor betétet illetően persze nem a finnek, hanem a kelet-baltiak révén. A finnek ugyanis soha nem voltak az Urálnál. Mai nyelvészeik már elismerik. Mindez tehát semmit nem változtat azon, hogy a magyar nyelv – eredetét tekintve is – nem finnugor, sem pedig török, hanem magyar ugor.
Dr. Boda László, ny. egyetemi tanár, filozófiai eredetkutató
|
