Kőbe dermedve illeszkedik a szikra

Harmóniakert

Szövegdoboz: Sárkány

Kezdőlap

Opus

Szótagtár és Szótár

Szolgáltatás

 

Összefoglalás

Dr. Boda László: Az ugorok - részlet

II.

 

A jelen kötet olyan koncepciót dolgoz  ki az ugor kérdésre koncentrálva, korszerű perspektívával, amely sem a hazai, sem a nemzetközi szakirodalomban nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelne, különösen nem a legújabb eredmények birtokában. Az avarokról Walter Pohl nagyon alapos monográfiát írt (Die Awaren, München, 1988). Az ugor kérdés azonban megválaszolatlan, holott e nélkül a finnugor-kérdés is függőben maradna, népünk és nyelvünk eredetével kapcsolatban.

  Miután mástól nem várhatom, megkíséreltem magam átfogni a szerteágazó témát, a magam módján, tehát az eredetkutatás filozófusaként, írói mivoltomat sem tagadva meg, szinte az ügyvédi védőbeszéd, a pledoyer jellegével.  Mi az, ami serkentőleg hatott, sőt szinte már kényszerített, hogy a tágas és bonyolult témához nyúljak? Elsősorban az kavart föl, ami már csaknem egy évtizede sokkol, hogy a magyar Himnuszt és a Szózatot nem magyarul írták, hanem „finnugor magyarul”. Zsirai Miklósnak ezt a meghökkentő kijelentését aztán Bárczi Géza is átvette, egyetértve Zsiraival. László Gyula pedig úgy idézi, mint egy kihívást, várva a reagálásunkat.  Nem a honfiúi önérzetemet sértette − azt is persze −, hanem igazság-érzetemet, hogy finn barátaink adják az összefoglaló nevét annak a „nyelvcsaládnak”, amelynek számban, eredetben, történelmi jelenlétben, és nyelvben is a magyarok a legkiemelkedőbb „családtagjai”. Hiszen ma is legalább háromszor annyian vannak, mint a finnek, az ősidőkben pedig akár ötször annyian is lehettek. Ezer évvel korábban lettünk önálló nemzetté, mint finn barátaink.  Kihevertük a tatár- és törökdúlást. Nagy Lajos alatt még birodalmunk is volt. Történelmi jelenlétünk messze fölülmúlja bármelyik „finnugornak” kinevezett kisebb nép vagy népcsoport történelmi jelenlétét. Nyelvünk ősibb a finnekénél, és ezt nemzetközi szaktekintélyek ismerik el az „újkőkor előtti” minősítéssel.  Akkor hogyan lehetünk mi magyar ugorok helyett „finnugorok”, ill. „finnugor magyarok”, ezzel pedig a finnek alárendeltjei, nyelvi alattvalói? Mert a finnugor több rétegben is az ő nevüket viseli.  Ennek a mesterkélt nyelvészeti kategória-rendszernek, amely magyar támogatással lett nemzetközileg elfogadottá − ha a magyaroknak jó, miért is ne −, olyanféle jellege van, mintha  önkéntesen, sőt kész örömmel mennénk bele nyelvünk vazallusi állapotába, elfogadva a finnek hegemóniáját. Ezt használja ki a jelenben Kalevi Wiik, aki a lebontásra ítélt finnugor kategória-rendszert kihasználva eurázsiai nyelvi nagyhatalommá kívánja tenni a „finnugort” és vele a finneket, persze magyar segédlettel. Holott a nyelvi párhuzamok − sokan elmondták már − erre nem adnak fölhatalmazást.

  A koncepcióm  tulajdonképpen a saját családi nevem eredetének kutatásával kezdett kibontakozni.  Svédországban találtam meg a Boda nevű falut, a dunántúli magyar falu testvérnevével. Ugyanilyen végződésű helynevekre és ugyanilyen családnevekre bukkantam a helyszínen végzett kutatásaim során. S akkor már  tudtam, hogy őseim kelet-baltiak voltak, s egy részük feltehetően Svédországba menekült, mint a lívek. 

  Megtapasztaltam azt is, hogyan próbálják egyes történészeink vagy antropológusaink összezsugorítani a fajtánkat, akiket ősmagyarokként legalább a magyar ugor, a magyarok „másik nyelve”, vagyis az anyanyelve kötött össze.  Őket próbálták nyelvükkel finnugorosítani vagy törökösíteni.  Azokat, akiknek elődei „fehér ugorokként” már az avarok idején bejöttek a Kárpát-medencébe, majd „fekete ugorokként” Árpáddal a honfoglaláskor. Azokat próbálják jelentéktelennek föltüntetni, akiknek különböző népcsoportjait ugorokként a bizánci krónikák néven nevezik a Meótiszban, akik a tatár veszedelem idején  és a török uralom alatt a legnagyobb veszteséget szenvedték el hazánkban.  Nemcsak nyelvünket helyezték a mindenható  finnugor alapnyelv fennhatósága alá, hanem a népünket is. Hiszen volt idő, amikor egyes kutatóink  azon vitatkoztak, hogy hány finnugor törzs hány török törzzsel egyesült, hogy közös néven magyaroknak nevezhessék őket. Mert magyar még hírmondóként sem szerepelt ebben a kifundált ősi egyesülésben. Ma pedig már orosz kutatók kénytelenek bevallani, hogy az Urál európai térségében megtalálták egy Kr.e. 6ooo-beli lovas nép nyomait, és a magyarok őseit tételezik föl bennük, mert egyszerűen nincs más alternatíva. Több, mint 13.000 éves magyar szavakra bukkanunk az Újvilágban, mégis olyanokat kell olvasnunk, hogy a magyar ősök az időszámításunk  előtti századokban egy bizonyos népcsoport volt a többi ugor népcsoport közül, s eredetünk az i.e.-i  évezred közepére datálható.

  A legnagyobb kihívást mégis Kalevi Wiik magyarra is lefordított könyve jelentette, az „Európa népei”. Ő már, túlfeszített öntudattal,  még a germánt és a szlávot is a finnugorból eredezteti. Nem is akárhogyan: a rossz kiejtés következményeként, amiből legfeljebb dialektusok keletkezhetnek. Elképesztő!

  Egyre világosabbá vált számomra, hogy egyszerű és meggyőző képlet található Eurázsia nyelvi térképén. Bárki ellenőrizheti a két szótagú, -a végű hely- és folyóneveket, Izlandtól, Moszkván és a két Turán át a Keleti-Szaján hegységig, ahol az Oka és az Osza található. Ugor nyelvi nyomok. Aki valamennyit finnugornak minősítené, az mértéktelenül  elfogultnak bizonyulna, tekintve hogy a szamojédeknél is van Murta, két szótaggal és –a véggel.  Az is kiderült, hogy a magyarban annyira domináns a két szótagú, −a végű nevek sokasága, hogy ebben − és több másban is −  kiemelkedik valamennyi ún. finnugor nyelv közül, beleértve a nevet adó finnekét is. A finnugor fölénk tornyosuló kategóriái ezzel összeomlottak. Ebben Angela Marcantonio, római professzor-asszony jött segítségünkre, mint nyelvészeti szaktekintély, akit nem lehet magyar nemzeti elfogultsággal meggyanúsítani.

 

Azt próbáltam tehát nyomós érvekkel alátámasztva elmondani, hogy miért nem finnugor és hogy miért magyar ugor nyelvünk eredete. Nem finn és észt barátaink ellen írtam, hanem épp a barátság érdekében. Mert az csak akkor maradhat meg, ha a magyar nyelv nem alárendeltségi viszonyban van a finn márkát viselő finnugorral és „finnségiekkel”, hanem mellérendeltségi viszonyban. Ezt próbáltam érzékeltetni a „nyelvi kétfókuszúsággal”.

Ezzel zárom a visszatekintést, az eredetkutatás újításra kész szaktudományaitól remélve a kritikát, a részletek megvitatását és kimunkálását. Ez mindenesetre olyan összkép, amelynek keretében a magyar nyelv és a magyar eredet megkapná azt a helyet, ami megilleti.

 

Tovább

Vissza

Egyedi keresés

Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva