Kőbe dermedve illeszkedik a szikra

Harmóniakert

Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva

 

Ne sírj, ne sírj, édesanyám!

 

 

Sírdogál az édesanyám

a családi bölcső mellett;

fáradt arcán könny patakzik,

szíve, lelke csupa felleg;

ősz hajára ráhull a fény

– tán a földről, tán az égről –,

engem sirat bizonyosan

a szétködlő messzeségből.

 

Ringatja az öreg bölcsőt,

– mely száz éve járó jószág,

kopott, sánta, öreg szerszám,

színes múlt és holt valóság.

Óh, mennyi könny, mennyi öröm

szentelte meg korhadt fáját! –,

fiamat keresi benne,

az ő kicsi unokáját…

 

Benne ringott nagyapám is,

szépapám is, a zsoltáros…

Fiamat keresi, akit

elrabolt a rideg város.

Kesereg a lelke értem,

felém száll a gondolata

s fáradt, csizmás lábával az

unokáját elringatja…

 

Szeme előtt fel-felvillan

gömbölyű, pufók orcája

s nagy titokban, mosolygósan

anyás csókot lehel rája.

Csak amikor szertefoszlik

vágyainak ábrándképe,

mereng tovább könnyes szemmel

a sirató messzeségbe.

 

Ráébred, hogy üres minden,

a vén bölcső, a ház tája,

ha nem gügyög szíve alatt

az ő kicsi unokája.

Nem tudja, hogy merre járok,

nem is sejti, mi van velem,

csak pergeti a könnyeit

az anyai nagy szerelem.

 

Ne sírj, ne sírj, édesanyám,

hazatérek nemsokára:

dacos, kóbor, hűtlen fiad

nem lesz mindig ilyen árva.

Felvirágzom a vén bölcsőt,

s ringatod az unokádat,

ha addig még el nem emészt

ez a sötét, nehéz bánat!…

 

Kordás Ferenc

 

São Paulo, 1942. március 13.

 

Tovább

Vissza

 

Tartalom

Szentkuthy Miklós

 1986

mesteremnek mestere

 

Foto: Vahl Ottó

 

Kezdőlap

Opus

Szótagtár és Szótár

Szolgáltatás

Kezdőlap | Opus | Szótagtár és Szótár | Szolgáltatás