|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |
|
Lélek, világ és valóság a költő tükrében Mező Tibor előadása befejező rész
III.
A művészet alapviszonyát az alkotó, műalkotás és közönség kapcsolatában szemlélem. Szükségem van erre, mert érteni akarom a Téli éjszaka első sorát: Légy fegyelmezett! Az alkotó belső dialógusa vagy a közönségnek szánt intelem hangzik-e itt el? Összefogottnak kell lennem, hogy az éjszakáról szóló kompozícióm megszülessen – mondhatja az alkotó egy belső dialógus esetén. Mielőtt olvasnád a művemet, csillapodj le, olvasóm – hangozhat a második esetben. A kérdésre adott válasz meghatározó, mert a belső dialógus alkalmával fel kell tételeznünk az alkotó gyenge voltát, hiszen az erőgyűjtésre koncentrál, az intelem során viszont ennek az ellenkezője az igaz, hogy az alkotó erős, erejének tudatában van, a közönségét alázatra, fegyelemre inti. Ez ideig kiderült, hogy érintve lettem a mű által, a világ tételezve van. Hogy a feltett kérdésre melyik a helyes válasz, az a valóság tartományába visz. Ahelyett, hogy e vers kapcsán a szakirodalomban olvasható világkép újszerűségét hangoztatnám, és alkotójának erejét, hatalmasságát vallanám, mint azok az irodalomtörténészek, akik előtt egy erős, öntudatos, matematikai pontossággal szerkesztő, filozófus-költő bontakozik ki, a figyelmemet a mű pszichológiai összetevőire irányítom. Úgy vélem, hogy az alkotó gyenge, aminek oka a szenvedése. A műben uralkodó érzelem: a kín. Ennek szókimondásai a következők: a mosoly, ölelés elhal (13. sor), a földműves vércsorgásig fáradt (21-27. sor), elmúlás lappang a tájban (34. sor), a hideg kínt okoz (48-50., 53., 77-80. sor). A kín szó szerint is elhangzik: ,,A városban felüti műhelyét, | gyártja a kínok szúró fegyverét | a merev éjszaka fénye.” (71-73. sor). Amennyiben a kínt tünetnek fogom fel, akkor az érzelmi válságnak a jeleit látom. Fontos ismérv, hogy az alkotó megvallja az azonosulását az éjszakával, sőt, a téli éjszakával. Ez a világrend azonban nem mondható harmonikusnak. Itt az éjszaka az emberség tragikumának jelképévé nő, ezért vélem a költeményt az emberi szenvedés apoteózisának. A vers középpontjában áll a költő filozofikus látomása: ,,Tündöklik, mint a gondolat maga, | a téli éjszaka.” (44-45. sor). Sosem tudtam szabadulni attól a benyomásomtól, hogy a maga mondatbeli szerepét ne módhatározónak véljem ’önmagában álló’ jelentéssel. Ezt gondoltam tovább, és ez késztetett arra, hogy a gondolat önmagában nem csupán felfénylés, hanem bizony kibírhatatlan is lehet. Erről szól A gondolat maga c. költeményem.
IV.
,,Az a gondolatom, hogy a csepegő csap elönti vízzel otthon a lakást; zavart vagyok; félek” – mondta nekem az egyik pszichotikus beteg, amikor az állapotáról kérdeztem. Ritka szerepverseim közül így született A gondolat maga c. A feldolgozás során a gondolatból kényszerképzet lett (csepegő csap), a félelemből szociális fóbia, a zavarodottságból a világ és valóság összekuszálódása. A beszélőnek önmagához való őszintesége előre mutató, bizalmat keltő elem (ld. 3-4. sor); az önkontroll érvénye, működése a 2. sorban kezdődik – ezek egészséges, pozitív gondolatok. Elidegenítők a tagadó mondatok és a félelemre vonatkozó képek, amelyek a költemény zömét teszik ki, ezek patologikusak. A zavart szellemű ember betegségét jelképezi a patika. Oda el kell menni, mert a bajra a gyógyszer ott található. Az ember nem akar beteg lenni, kimondatlanul tudja, hogy a betegséget el kell szenvedni, meg kell küzdeni vele. Az önmegszólító formula: Lelkem, félek! – költői leleményem, ez nem tartozik a valósághoz, miként az, hogy saját patológiámat is beledolgoztam a költeménybe, főként a szemre és az elhízásra utaló képekben. Összefoglalva a benyomásomat: a gondolat önmagában veszélyt jelenthet a mentális egészségre.
|
