A gyógyfoglalkoztató kiszolgáltatottsága

Mező Tibor előadása

Előadás a Pszichiátriai Szakdolgozók

III. Országos Konferenciáján,

Kaposváron 2001. augusztus 9-11-én

Téma: Két tűz között. (A szakdolgozó kiszolgáltatottsága)

A gyógyfoglalkoztató a betegek kórházban töltött szabadidejét szervezi, tehát foglalkoztatja a betegeket. Ehhez felhasználja a társadalom jelenségeit: a munkatevékenységet, a művészeti ágakat, a sportot, a játékot stb. A csoportfoglalkozásokon a szociális készségek újraszervezésére vállalkozik, amit szocioterápiának nevezünk, és amely a komplex (teljes személyiséget érintő) terápia önálló eleme. Ebben a tevékenységi körben kiszolgáltatottnak érzi-e magát a gyógyfoglalkoztató? Előadásomban erre a kérdésre keresem a választ.

A kiszolgáltatottság alatt valamivel szemben való védtelenséget értek, nálunk hatalmasabb erő vagy érdek érvényesülését a rovásunkra. Ebben az értelemben könnyű volna listázni elégedetlenségünket, tiltakozásainkat, mégis az eredményeink méltatása mellett kell emlegetni a kiszolgáltatottságot.

1. A szocioterápia létjogosultsága.

A szocioterápia alkalmazása a Pszichiátriai Szakmai Kollégium állásfoglalása alapján (Psychiátria Hungarica, 1997) az alábbi helyeken folytatható: járóbeteg-ellátás, pszichiátriai osztály, pszichiátriai rehabilitációs osztály, átmeneti intézmények, kiegészítő intézmények. Közel 25 éve annak, hogy elismertséget nyert ez a szakterület, hiszen 1979-ben indult a másodfokú egészségügyi szakosító képzés Budapesten. A gyógyfoglalkoztatók munkájának jogosultságát az óta egyre kevésbé vonják kétségbe. Ezek a munkatársak a terápiás programért felelős orvos válláról nagy terhet vonnak le, hiszen a személyes foglalkozást a betegekkel nagyrészt átvállalják, a nővérek betegellátó munkáját pedig az segíti, hogy nem keletkezik kezelhetetlen feszültség az ápoltakban összezártságuk miatt. Az egészségügyi és szociális intézmények mégsem alkalmazzák eléggé széles körben őket. Szakápolásra nyitnak státuszt az intézetek, foglalkoztatásra kevésbé, így fordul elő, hogy némely ápoló munkakörén túl, erején felül teljesít feladatokat az ápoltak foglalkoztatása ügyében.

A gyógyfoglalkoztatás helyzetét érzékenyen befolyásolja, hogy az ápolási idő rövidülése kedvezőtlenül hat a rehabilitációs programra, pl. 10 ülésre tervezett foglalkozás már nem fér el az ápolási intervallumban. Gyakran előfordul, hogy a csoportok záró ülésén a létszám a töredékére esik vissza. Hátrányt jelent az átmeneti intézmények hiánya, bizonyos technikák csupán ilyen helyeken hasznosíthatók jól.

2. A szocioterápia finanszírozása

A betegfoglalkoztatás nem túl költséges tevékenység. Az a tapasztalatunk, hogy az intézmények egyre kevésbé tudják finanszírozni a terápiás közösség foglalkoztatás szerű rendezvényeit. Táborokra, kirándulásokra, ünnepekre nincs elég pénz, és az anyag- és eszközszükségletekre is úgyszintén akadozik. Az intézmények vezetői döntik el, hogy mennyit költenek foglalkoztatásra abból a pénzből, amit a társadalombiztosító a betegek után fizet (krónikus osztályokon jelenleg 1,5-szeres a szorzó). Szerencsés lenne, ha a pszichiátriai osztályokon a gyógyfoglalkoztató tevékenység nagyságrendjét meghatároznák.

3. A szocioterápia hatékonysága

A szocioterápia értékét hatékonyságában szemléljük, ami sokágú kérdés.

a.) A pszichiátria, mint szakma megosztott abban a kérdésben, hogy a gyógyításban a biológiai, a pszicho- vagy a szocioterápia élvez-e prioritást. Előfordul ennek az ellenkezője, eszerint ezek között a terápiák közt a különbségtevést is elvetik. Hallottam véleményt, hogy a szocioterápia többet ér a semminél. A beteg javuló állapota szerintem több felőli indukció eredménye, szűkkeblű az az álláspont, hogy ha a beteg jobban van, akkor hatott a gyógyszer. Jogosulatlan az a szemlélet is, amely a gyógyszerek hatásmechanizmusához hasonlítja a szocioterápia hasznát. A foglalkozáson megválasztott tevékenység (alkotás, munka, mozgás stb.) úgy hat, hogy közben érvényesül az alkalmazott eszköz (műalkotás, termék stb.) törvényszerűsége is. Például az irodalmi műalkotásnak esztétikai követelményei vannak, látszólag a gyógyításban ez külső szempont, pedig a gyönyörérzet felkeltése által módosul a közérzet, amit a beteg hamarosan visszajelez.

b.) A munkánk eredménytelensége mögött gyakran igénytelenség áll, ami a betegek előtt kiszolgáltatottá teszi a szakdolgozót. Volt rá eset, hogy a foglalkoztató felsőfokú képzettségét a terápia ártalmára írták. Máskor a gyógyfoglalkoztató enged a színvonalból: ,,a betegnek az is megteszi”. Tíz körömmel ragaszkodom terápiás munkámban ahhoz, hogy mindegyik csoportra más-más művet (műveket) válasszak, sarkallva magam a friss olvasmányélményekre, a permanens megújuló készségre.

c.) A terápia ártalmára válik a mennyiségi szemlélet a minőségi helyett. A betegekkel sportoló, játszó, beszélgető foglalkoztatóról úgy vélik, hogy az szórakozik, s nem dolgozik. Történt már emiatt sértődés, felmondás.

d.) A munkahelyi vezetők és az orvosok számára információk jutnak el az ápoltak csoporton történt viselkedéséről, jelleméről stb. A terápia elsődleges értéke mégis a megismételhetetlen élményből származik, amit a közösség átélt a foglalkozáson, s az egyén magába épített.

e.) A szocioterápia hatékonyságának egzakt mérési rendszeréről nem tudok, de az ápolási dokumentációban az orvost rendszeresen informáljuk (beszámoló az osztályos megbeszéléseken, egyéni szocioterápiás lap vezetése, jegyzőkönyvezés, jelenléti ívek stb.).

Mit tapasztalunk a foglalkozásra fogékony ápoltakon:

– a beteg nyugodtabb;

– amíg foglalkoztatjuk, nem tesz rosszat;

– érzelmi-szellemi életének gyarapodását, életrevalóságát;

– szocializációját, a csoportban való viselkedésének javulását;

– elégedettségérzését;

– informálódunk róla.

4. A gyógyfoglalkoztatók szakképzése

A gyógyfoglalkoztató az egészségügybe gyakran idegen szakképzettséggel és jártassággal érkezik (pedagógus, pszichológus, művész, szakmunkás stb.). Az őt alkalmazó intézmény belátásán múlik, hogy a besoroláskor mennyire veszik figyelembe a nem egészségügyi végzettségét. Sokszor megtörténik, hogy ezt mellőzik, miközben mégiscsak hasznát veszik a képzettségének. Mindez újabb fejlemény, mert korábban a szakápolók számára a kitörés lehetőségét jelentette, mert az ápolási feladatok keretében gyógyfoglalkoztató szakasszisztensként magasabb beosztáshoz jutottak.

A gyógyfoglalkoztató szakképesítése véleményem szerint jelenleg elmarad feladatának összetettsége mögött. Egy érettségizett, szakápoló és posztgraduális tanfolyamot végzett személytől terapeuta személyiségjegyek és speciális szakmai ismeretek nem várhatók el. Ehhez főiskolai végzettségre lenne szükség, de ilyen képzés Magyarországon nem folyik. Ez által lesz kiszolgáltatott és hátrányos helyzetű a gyógyfoglalkoztató. Emiatt zavarosak a kompetencia-határok. Hol válik el az ápolás, a pszichoterápia, a szociális munka, a szociál- és gyógypedagógia a szocioterápiától? A gyógyfoglalkoztatók tevékenységüktől idegen szakterületen kényszerülnek továbbtanulni, és azt tapasztaljuk, hogy a szocioterápia tananyaga messze elmarad a pszichoterápiáétól, nehezítve a szakma önállósági törekvéseit.

Vissza

Egyedi keresés