|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
Vigilia
I. Mint gondos pásztor őrzi nyáját, vagy éjszakát a csillagok, ifjú anya a kisbabáját, kit boldog szerelem adott; szikár paraszt a szántás szélen vigyázza úgy a friss vetést, ahogy szívem e vak éjfélen kitár ma minden szenvedést.
Érzéseim vesszőfutása viharzik át a testemen, a múlt a jövendőmet ássa, lidércként kínoz a jelen, s bár fáradtan és elgyötörve fekszem magányos ágyamon, mégse lépek a tündér-körbe: virrasztó gondok terhe nyom. II. Így őrzöm én is, ami elmúlt, vagy tán még meg sem született, mindazt ami a lelkembe hullt: a végtelen tág életet, a bölcsek szelíd, szép nyugalmát, a fóliánsok ízeit, a Volga tükrét és a dalmát partok pajzán emlékeit.
Itáliában voltam ifjú s latin leányra hullt a szám; zord északra sodort bosszú, hol éjjel-nappal vitt a szán; voltam fráter egy spanyol várban, Tibetben kolduló barát, paraszt a dél-francia nyárban, s ittam Tokaj tüzes borát.
Voltam kegyetlen, gonosz, álnok, becsaptam embertársaim; voltam zsolozsmás vak zarándok India áldott halmain; tudós talárban pöffeszkedtem a Sorbonne kapuja előtt; már régen elrohadt e testem s síromon vadibolya nőtt.
Voltam családfő, édesapa, volt három lányom s unokám; szerszámom volt már ásó, kapa, ecset, toll, fegyver, buzogány; kalmár voltam a középkorban, hajóm futott a tengeren; dúskálódtam a nőben, borban, máskor meg nem volt kenyerem.
Óh, hány életen vándoroltam csalóka ábrándok után! Oltárok előtt meghajoltam, majd rút átokra nyílt a szám… Most minden együtt vibrál bennem, mi tegnap múlt volt, ma jelen: Őrizd meg hát e kincset lelkem e vészes, baljós éjjelen! III. Mit őrzök én e vaksötétben a bágyadt csillagok alatt? Pár ezer évet, ami régen történelemként elszaladt? Az ember útját, amit látok, vagy inkább félve képzelek?… Segítsetek, égi barátok, csak fújjatok, tüzes szelek!
Úgy látom most a Duna-völgyet, kicsiny hazám, mint tenyerem, s Európát, a meggyötörtet, hol szűk lett a farkasverem, mint űzött vad az erdők mélyén a kopók csahos csapatát, vagy hadvezér a partszegélyen szemléli szétfutott hadát.
Nekem hazám e sárgolyóbis minden földje, vize, népe, nekem fáj a néma könny is láthatatlan messzeségbe; őserdők vadja is testvérem, sárga, fehér mind jó barát; mindenkiért hull az én vérem, ki embernek tartja magát.
Hiába épít rendet Kelet, s hiába vicsorgat Nyugat, ha félelem, kín és rettenet torlaszolja el az utat, mely a földről a fényes égbe vinné az ember lépteit: Tudásunk ásson le a mélybe s a magasba szálljon a hit!
Legyen az ember végre ember, természet fölött úr s magán, csordultig telve kegyelemmel naprendszerünk kis csillagán; szívében hordja a világot teremtő Szót, a Nagy Igét; emelje, ki a fénybe látott, kit megszentelt a Jó s a Szép.
Kenyér, szabadság, munka, jólét, kitáguló széles világ: röppentsd fel magasba a ma még igába görnyedt nép fiát! S te, költő, ki a népek előtt lobogtatod az álmokat, vedd le szemükről a kendőt s dalolj nekik sokat, sokat!
Életelixír, szép Szabadság, ömölj a földre gazdagon, hogy az átkos emberi gazság fölött győzzön zengő dalom! Óh, látlak már, ha felidézlek s szívembe zárlak, mint magot, hadd törjön meg az ősigézet: Neveld naggyá e csillagot!
Kordás Ferenc Budapest, 1953. május 6.
|
|
Szentkuthy Miklós 1986 mesteremnek mestere
Foto: Vahl Ottó
|
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |