|
Kőbe dermedve illeszkedik a szikra |
|
Harmóniakert |
|
Copyright © Mező Tibor, 2007 Minden jog fenntartva |
A homokszobrász
A délutáni nap még ránk mosolygott; s a nép – a fáradt, békés, hű barom – az élet nyűgét húzva, csak gomolygott, kiszikkadt testtel, melyben irgalom után kiált sok millió sejt s lélek, megáll a sürgő utcán, balgatag, örömre várva. Én is méla, tévedt szívvel csak állok, a kép megragad:
Az utcasarkon homokszobrász épít a holt hegyek porából friss csodát, s a bámész nép, mely bamba lábbal lép itt e világból egy más világba át, csak áll, csak néz, s a kopottas kalapba sovány fillért dob néha valaki, s tovább megy. Én a vézna csontalakra úgy nézek, mint egy szentre. Hallani,
amint a művész dolgozik. Serényen lapítgatja a nedves homokot s míg fürge ujja fut a sáredényen, egy dalt dúdol, mi eszébe jutott. Nem utcasarki csavargó ez: Művész! A vére hajtja, erre hivatott; lelkével lát, hol csődöt mond a hű ész; így szárnyal benne, mit az Úr adott.
Egy látomás csigázza szíve táját, de műterem nincs, s a kép elmerül a sárban, melyet, óh, annyiszor váj át s belőle múló, olcsó mű kerül a gyáva, bárgyú nép elé! Ki tudja, mi lenne ő, ha még ma, hirtelen megfordulna eltévedt életútja s jövővé válna e sivár jelen?…
A műve kész. A nép megunta, s elmegy. A rossz kalapba gyéren gyűl a pénz, pedig csodává vált a holt homokhegy, belőle hősi szem előre néz. Történelmi a jelenet, a nagy mult alakja néz rád, hűtlen nemzedék! A nép nem érti, siet, mert beborult, felhős az ég s megváltozik a kép.
Egy pillanat, s az enyhe nyári zápor lezúdul bőszen, mint friss fergeteg. A nép eltűnik gyorsan, mint a kámfor. A művész bámul; bágyadt, réveteg szemével nézi: műve széjjelmállik. Újságlapokkal védi, míg lehet, majd árva szívvel vánszorog hazáig, hol minden terhet béna vád temet.
A rozzant ágyra ráborul és úgy sír, mint éhes gyermek anyamell után. Miért, miért az ő sebére nincs ír? Miért pusztul el ostobán, bután, mikor a senkik, kikben pisla szikra sem él, előre törnek gazdagon, előttük minden ajtó tárva-nyitva s ő éhen hal az életasztagon?!
Elalszik végre. Lelke fennen szárnyal az égi réten, hol babér terem, egy édes, bájos, szőke tündérlánnyal, s övé itt minden márvány-műterem. Fehér palástban dolgozik dalolva, a drága kő csodás formákat ad, a véső cseng, s a műre ráhajolva egy dalt dúdol, mert boldog és szabad…
A látomás erős, s az éber reggel nem zúzza szét, mit éjjel alkotott; tovább épít a tündöklő sereggel; a sorsa ez, bár érzi, elbukott. Újjáteremti mindig új alakban, mit lelke álma félve rejteget; tudja, hogy ami a felszín alatt van, túléli őt s a múló éveket.
S mikor a nyári éj szelíd zenéje a pálmafákat ringatja itt, alant, fölnyílik a lét hétpecsétes mélye s megáldja őt, a szent-boldogtalant: ,,Homokszobrászat minden, ami van, lent éppúgy, mint nálam, idefent: Világok múló pillanataiban miért keresnéd hát a Végtelent?!”
Kordás Ferenc
São Paulo, 1942. június 15.
|
|
Szentkuthy Miklós 1986 mesteremnek mestere
Foto: Vahl Ottó
|
|
Kezdőlap |
|
Opus |
|
Szótagtár és Szótár |
|
Szolgáltatás |